Blue Jasmine

Azok a kritikusok, akiknek olyan szerencséje volt, hogy a Sydney Theatre Company színpadán láthatták Cate Blanchett magával ragadó játékát A vágy villamosa című Tennessee Williams drámában, azt mondják, Woody Allen filmje nem más, mint tisztelgés a nagy drámaíró és szerencsétlen sorsú hősnője, Blanche DuBois előtt.

Túllépve a szokásos városi neurózison, amely Woody Allen filmjeinek elengedhetetlen kelléke, ezúttal a hősnő, Jasmine (Cate Blanchett) visszafordíthatatlan veszteségeket szenved el és valóban kérdéses, képes lesz-e megbirkózni tragikus sorsával. Igaz, a történetben van néhány túl egyszerű és közhelyes fordulat, amit már az unalomig ismerünk, mégis bizton állíthatjuk, hogy a rendező életművének egyik legsikeresebb darabjaként tartja majd számon az utókor. Nem mellesleg, mindez valójában Cate Banchhett színészi teljesítményének köszönhető.

Az indító jelentben a negyvenes szőke szépség Jasmine egy repülőgépen San Francisco felé tart, hogy meglátogassa húgát, Gingert (Sally Hawkins). Jasmine, aki egykor a New York-i előkelő és gazdag társadalmi elit csúcsán élte felhőtlen életét Hal (Alec Balswin) feleségeként, most egy fillér nélkül, megszégyenülten, férje összedőlt pénzügyi birodalmának romjai alatt, egy egészen új élethelyzetbe kényszerült. Sem vagyona, sem állása, sem jövője nincs. Csak a büszkesége maradt, de az csupa nagybetűvel. Amint megérkezik Ginger kopott lakásába, fenekestül forgat fel mindent annak ellenére, hogy parfümjeivel és Channel kosztümjeivel összetartott életén lassan látszani kezdenek a repedések. Amúgy is kényszeres fecsegése, még inkább eluralkodik rajta. Ginger bíztatja, vállaljon állást, randevúzzon, próbáljon talpra állni. Csapdába esve a múlt és a jelen rettenetes valósága között Jasmin egy sarokba szorított madárka vergődéséhez hasonlítani.

Woody Allen ügyesen válogatta a szereplőket, hiszen a kiváló Blanchett mellett egy sereg remek férfiszínészt láthatunk a vásznon a film 98 perce alatt, közöttük Alec Baldwint, Peter Saarsgardt, Andrew Dice Clayt, Michael Stuhlbarg-ot, és Louis C.K.-t.

Woody Allen még 1995-ben a Paris Review újságírójának a következőt nyilatkozta: „Mindig ugyanaz a téma kel életre a munkáimban, újra és újra. Mindig ez foglalkoztat és mindig új kifejezést követel tőlem. Ez pedig nem más, mint az emberi fantázia lenyűgöző és csábító ereje és a valóság kegyetlensége között tátongó szakadék.”

Szavaihoz hűen, Woody Allennek az életről, a szerelemről és a jövőről vallott nézetei, nem fognak jó érzéseket kelteni a mozilátogatókban, hiszen hősnője olyan ember, aki saját fantáziájának a rabja és ezért nincs jövője. Foltozza az életét, ahogy tudja, de a fércelés óhatatlanul felfeslik.

Baráti összejöveteleken, partikon, az osztálytermekben, sőt még néha a gyülekezetekben is, az Internetről nem is beszélve, igyekszünk másnak, többnek látszani és néha az a kellemetlen érzés kerít hatalmába bennünket, hogy egyszer mindenki rájön, hogy imázsunk nem valódi. Sőt még az is előfordulhat velünk, hogy ha nincsenek meg bizonyos tárgyi feltétek, semmi nem marad belőlünk. A Jasmine-ből áradó gőg mindannyiunk bűne és problémája. Tragikus élete arra figyelmeztet, vessünk magunkra egy közeli pillantást. Nehogy mi is nagyzási hóbortba essünk, hogy többre tartsuk magunkat, mindenki másnál. Nehogy megvessünk másokat, mert nem úgy gondolkodnak rólunk, mint ahogy az nekünk kijár. Woody Allen életfilozófiája egyáltalán nem követendő, de tanácsa mindenképpen megfontolandó: életünkben ne a fantázia legyen az úr, mert az elképzelt világ és a valóság között tátongó hatalmas szakadékban nagyon mélyre lehet zuhanni. Környezete hazugságaira Jasmine még rátesz egy lapáttal, ugyanis a legmeggyőzőbb hazugságokat éppen önmagának mondja, csakhogy ne kelljen szembenéznie az igazsággal. Akkor törik össze amikor ezt többé már nem tudja megtenni.

Bár a filmet komédiaként reklámozzák a filmforgalmazók, a Blue Jasmine az egyik legszomorúbb történet, ami valaha a mozikba került.