Iskolatársak

„Amikor végleg elmegyek az iskolából, nagyon fogok sírni” – írta egyik tanítványom, aki szakiskolánkban az utolsó évét kezdi szeptemberben. Ragaszkodását és társai iránt érzett szeretetét az osztálytársaival töltött élményeivel idézte fel. Az eltelt tizenhét év alatt (óvodás korától tanul iskolánkban) a második otthonává vált közösségétől való elszakadás aggodalommal töltötte el. Hihetetlen, de alig várja a szeptemberi találkozást alma materével…

Története eszembe juttatta az eltelt évek, évtizedek számtalan lelki konferenciáját, csendesnapját, tanítását és a sok-sok kedves találkozást, együtt töltött időt Isten népével. Nehéz elválni – akár rövid időre is – a lelki társaktól. Nagy reménysége az Isten iskolájába járó nebulóknak, hogy egykor majd a közös mennyei karban mindannyian együtt zenghetik a tanult háladalt a tanítómesternek, Jézus Krisztusnak:

„Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örüljünk, ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, és felesége felkészült…” (Jel 19, 6-9)