Fültanúja voltam egy beszélgetésnek, ami az egyik fél kijelentésével végződött: Én már semmin se csodálkozom. A legtöbb ember ugyanis terhekkel a vállán, megszürkült élettel, földi dolgokra meredő tekintettel éli – sokszor csak vonszolja – életét, s ez a szürkeség megfosztja őt a csodák felismerésétől.
Pedig telve van a földi lét Isten csodáival, így az egyén életét is körülveszi ezek sokasága. Már az élet is nagy csoda, amit tetéz, ha valaki ép és egészséges. Bár ennek nem lehetünk mindig észlelői, de Istennek veszedelemtől megőrző, abból kimentő, lélegzetet elállító akciói, az imádságra (vagy anélkül) érkező megoldásai is ámulatra késztethetnének bennünket.
És akkor még nem is beszéltünk a legnagyobb csodáról, Isten egyszülött fiáról, Jézusról, aki eljött ebbe a látható világba, aki a bűn miatti kínhalált elvállalta helyettünk, akit ez a halál nem tudott fogságban tartani, mert Isten feltámasztotta, és most csodák sokaságával halmozza el azokat, akik élő hittel reménykednek segítségében.
„Keressétek az Urat és az ő erejét, keressétek arcát szüntelen! Emlékezzetek meg csodáiról, amelyeket cselekedett, jeleiről és szája ítéleteiről.” (Zsolt 105,5)
