Ma, amikor jogosan temetjük Európa keresztyén mivoltát, a kontinens közepén mégis a zsidó-keresztyén erény vezérelte események hetét tudhatjuk magunk mögött.
A gigantikus dunai árhullám igazi újdonság volt. Nem csak méreteivel, de az azt kísérő társadalmi összefogással is. Az írott, hangos és képi médium folyamatosan tudósított a gátak mellett segítők fáradhatatlanságáról. De személyes tapasztalatok is megerősítik azt.
Vak emberekről beszélnek, akik a töltendő zsákot tartották vagy segítettek azok továbbításában, székely emberekről, akik a szentendrei gáton szorgoskodtak, a magukkal hozott holmi a hálózsák volt, amit alkonyatkor egy talpalattnyi száraz helyen leterítettek, majd pirkadatkor folytatták a megfeszített munkát. Diákok, munkahelyről érkezettek vagy szabadságot kivettek, fiúk és lányok, középkorúak, idősek álltak a vártán. Fáradt tűzoltó esdekelt, hogy csak a megszabott három lapát homokot tegyék a zsákba, mert már ez lesz ma a több ezredik, amit kézbe vesz; az éjszaka sötétjében pedig (fáklyával a kézben) katonák egyensúlyoztak a töltésélen.
Idős asszonyok versengve kínálták a szorgoskodóknak az illatos, otthon sült pogácsát, gőzölgő kávét, szendvicset. Vállalkozók, önkormányzati konyhák települtek a partra, hogy ingyen kínálják a finom pékárut, sültet, ásványvizet. Senki nem zsörtölődött, nem követelt, nem kényeskedett, és nem várt díjazást, elismerést, nem kereste a maga hasznát…
Hálásan köszönjük Istennek az ár nyomorúsága alóli megmenekülést, és hogy mindezt a felsőbbség, a hivatásos és önkéntes segítők önzetlen lelkesedésével érte el.
Jézus mondja: „Parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek.” (Jn 15,17)
