Közép-Európa számos országában az árvízi jelentéseket figyelik az emberek, és ámuldoznak a gátakat megpróbáló, helyenként tragédiát jelentő vízszintemelkedéseken. Jelen sorok írásakor még nem lehet tudni, hogy hazánkban, a Duna melletti területen élők közül ki az, aki károsultja lesz az embert próbáló árvízi napoknak.

Sokakban merül fel ilyenkor a kérdés, hogy miért ér bennünket ennyi katasztrófa (hófúvás, tiszai-dunai árvíz, földmozgások, jégesők, belvizek, aszályok…). Mivel elfogadható magyarázatot nem kapnak, ezért a reakciójuk elégedetlenkedés, zúgolódás, istenkáromlás, legjobb esetben is fásult beletörődés.

Isten pedig – aki megengedi a nyomorúságot – hallgat és vár. Várja, hogy a kérdéssel őt keressék meg, és ő adhasson kielégítő választ, hiszen egyedül hatalmas Isten ő, aki teremtette, fenntartja, igazgatja a Földet. Ő adott életet mindennek. A tragédiák megmutatják az ember kiszolgáltatottságát, vágyat gerjeszthetnek az isteni gondviselés iránt, amit Jézusnak a földi gondoskodás melletti, az öröklét biztonságát is garantáló kegyelme elégíthet ki.

A nehezek, a tragédiák az isteni kegyelem előkészítői az őt keresőknek, a kegyelem hírnökei pedig a Krisztusban hívő emberek, akik ma is azért imádkoznak, hogy legyen Isten kegyelmes gondviselőnk a nehéz napokban, s indítson lelki megújulást a magyar nép között!

Mint ahogyan ezt már az Ószövetségben is hirdette a próféta:

„Bizony, így szól az Úr Izrael házához: Engem keressetek, és éltek!” (Ám 5,4)