A vak festő gyermekkorában ismerkedett meg a formákkal. Ujjaival szántotta a tóparti homokot, barátai pedig segítettek megjegyezni, gyakorolni az alakzatokat. De mi a helyzet a színek használatával? Hiszen festőként ezekhez is értenie kell. Sok-sok segítség, eleven belső fantázia és a festékes dobozok példás rendje együtt eredményezték azt, hogy nem látó embertársunkat festőművészként említette egy rádióműsor. Kész műveinek sokáig volt egy közös – kissé zavaró – vonása: a tárgyak, alakok árnyéka ugyanolyan színű volt, mint maguk az alakok. Az árnyék természetét a festő sokáig nem volt képes megérteni: miért szürke minden árnyék, ha az, amiről vetődik, színes?

Nekünk, látóknak természetes hogy árnyék létezik, és az szürke. Saját árnyékunkról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, de mások árnyékát – hibáit vagy éppen szürkeségét – számon tartjuk. Árnyékaink dolgában az Ige folyamatosan tanít, fenyít, vezeti gondolkodásunkat. Már-már kezdem komolyan venni, hogy az a hiba bosszant különösen másokban, ami bennem is jelen van. Mégis, amikor gondolatban különösen meggyűlik a bajom valakivel, sokat segítenek Reményik Sándor szavai (Lefelé menet):

„Botránkozásul vagyok neked én és botránkozásul vagy te nekem, Mégis: legyen nekünk vigasztalás, legyen nekünk elég a kegyelem: Hogy láttuk egymás fényes arculatját, hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.”

Ha közelebb lépünk a fényforráshoz, kisebb az árnyékunk. Ezt kipróbálhatjuk egy villanyoszlop tövében, és gyakorolhatjuk Krisztushoz való közeledésünkben, hogy több legyen körülöttünk a fény.

„Hogyan mondhatod atyádfiának: Atyámfia, hadd vegyem ki a szálkát a szemedből, holott te még a szemedben levő gerendát sem látod? Te képmutató, vesd ki először a gerendát a saját szemedből, és csak azután láss hozzá, hogy kivedd a szálkát a te atyádfiának szeméből.” (Lk 6,42)