Ülünk a vonaton, és nézzük a visszafelé futó tájat, fákat, házakat, embereket. Gyorsan változik a kép, és miközben élvezzük a rohanó vonat sebességét, a célállomásra gondolunk: fogadtatásunkra, számba véve azokat, akik várnak majd bennünket, s mindazokra az eseményekre, helyzetekre, amik azután következnek…
Ugyanúgy, mint életünk egészében: miközben rohanunk az időben, mögöttünk sorakoznak az átélt események, közöttük az elmulasztott, megismételhetetlen helyzetek, az örömteli pillanatok – s mindeközben közelebb és közelebb jutunk a célállomáshoz, az örökkévalóság kapujához. Vágyakozás-teli félelemmel egyre gyakrabban gondolunk a megérkezés pillanatára: „Ott fogad engemet, Mesterem, Jézusom, hogy vele örökké ott legyek.”
Mivel még semmilyen tapasztalatunk sincs a földi élet végállomásáról, ezért csak a Biblia beszámolójára támaszkodhatunk. De ez elég is nekünk, mivel „az Isten Igéje, igazság”. Az a valaki, aki végig kísérte földi létünket – ígéret van rá, hogy – tárt karokkal vár majd a végállomáson, ahová most még csak – sok egyéb feladat közben, de – izgalommal teli várakozással készülünk.
Mint, ahogyan Pál apostol is tette:
„…azokat, amelyek mögöttem vannak, elfelejtve, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekifeszülve célegyenest futok…” (Fil 3,13-14)
