A tolmácsolás igen tiszteletreméltó, színes és tartalmas hivatás. Eléggé érdekes ahhoz, hogy szerethető legyen, és fontos ahhoz, hogy ne környékezzen a feleslegesség érzése; emberek-nyelvek közti kommunikációról lévén szó, megakadályozza a bezárkózást, magányosságot. – Mit tesz olyankor, amikor az előadó nagy levegőt vesz, és érezhetően cirádás, hosszú körmondatba kezd az adott idegen nyelven? – kérdezte a riporter a szinkrontolmácsot. A válasz roppant egyszerű volt: – Várom az igét. Az igék sok nyelvben ugyanis olykor a mondat végére kerülnek, a németet kissé ismerve úgy is mondhatnám, sorakoznak. A módbeli segédigék gazdagabb tartalmú mondatok végén fürtökben mutatkoznak, igencsak megnehezítve a mondat jelentésének pontos visszaadását. Bizony, meg kell várni az igét-igéket, még ha késnek is, mert az addig elhangzottak értelmezhetetlenek nélkülük. Bár nagyon szeretem az idegen nyelveket, volt is némi közöm hozzájuk, mostanában már nem tudom enyhíteni a bábeli zűrzavart azzal, hogy fordítanék. De az igét én is változatlanul várom. Isten szavát, útmutatását, biztatását, figyelmeztetését, amik segítenek értelmezni egy-egy élethelyzetet. Megesik, hogy az ige a mondat végén áll: Isten szava talán hónapok, évek múlva világosít meg valamit. Ilyenkor együtt mondhatom Péterrel híres mondatának elejét: Most kezdem igazán megérteni! Jobban kedvelem az egyenes szórendű mondatokat, vagyis az olyan napokat, amikor az ige már reggel szól és vezet. De ha összegubancolódni látszanak az események, nem érdemes belefogni az értelmezésükbe addig, amíg nem hallom az igét.

Jézus Krisztus: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem.” (Jn 10,27)