Rendben, tehát nyolc hetes, és megbeszélte a doktor úrral. – mondta az asszisztens talán a megszokottnál visszafogottabb hangerővel, majd lapozott naptárjában, és folytatta: Hozza magával leletét, a jegyzőkönyvet, a befizetésről a csekket, s hétfőn reggel nyolc óráig jelentkezzen be a felvételi pultnál! A fiatal nő hétköznapi arccal hallgatta a tudnivalókat, majd egy mosoly kíséretében bólintott, s bepakolta táskájába a papírokat.
Pillanat alatt összeszűkült gyomorral, dobhártyát feszítő szívdobogással eszméltem rá az elhangzottak lényegére: egy kórházi osztály ügyfélvárójában ültem, s fültanúja voltam a nyolchetes emberi élet kivégzési időpontja kihirdetésének. Amikor beszámoltam az eseményről feleségemnek, s megemlítettem, hogy megosztom élményemet a heti üzenet olvasóival is, ő megkérdezte: Jó, de milyen pozitív üzenete lesz akkor ennek?
Nem lesz, az emberi cselekedetnek az Édenkert óta soha nem volt pozitív üzenete, az csak halál illata volt a halálra. S ennek a valóságnak ismételt megértéséhez Istennek le kellett ültetnie engemet a váróterembe.
„Mert tudom, hogy nem lakik bennem, vagyis a testemben semmi jó (…) Ó, én nyomorult ember! Ki szabadít meg engem e halálnak testéből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Rm 7,18-25)
