Istendicsőítés – hangerővel?
A dicsőítés gyakorlata egyre nagyobb teret követel magának, istentiszteleti liturgiák épülnek rá, vagy alakulnak át miatta. Térnyerése néhol töréseket és szakadásokat okoz. Terjedésének intenzitása olyan érzetet kelt, mintha a keresztyén közösség 2000 éven keresztül valamiről megfeledkezett volna, s azt most feltétlenül pótolnia kellene. Új, dicsőítő elemek jelennek meg az istentiszteletek rendjében. Egyre többször hallunk dicsőítő istentiszteletekről, dicsőítő konferenciákról, dicsőítő iskolákról, dicsőítő koncertekről.
(A Biblia Szövetség Fontos kérdések sorozata 2012. október 14-én, Budapesten, a Nagyvárad téri református templomban elhangzott előadásának szerkesztett közlése)
Előadásom, mondanivalóm meghatározó alapja Isten Igéje (Rm 12,1-2): „Kérlek azért titeket, testvéreim, Istennek irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul. Ez a ti okos istentiszteletetek. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elmétek megújulása által, hogy megítélhessétek, mi Isten jó, kedves és tökéletes akarata.” Valamint (1Jn 2,15-17): „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van – a test kívánsága és a szemek kívánsága és az élet kérkedése –, nem az Atyától van, hanem a világból. A világ elmúlik és annak kívánsága is, de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.”
Sajátos helyzetben vagyunk ma itt: keresztyén emberként, keresztyén istentiszteleti gyakorlatokról kell véleményt alkotnunk. Nagyítónk fókuszában nem a világ, hanem életünk, életgyakorlatunk áll. Az ember szívesebben és könnyebben vájkál mások életében, most mégis szükséges, hogy a magát keresztyénnek valló közösségek sokaságában már elterjedt, és egyre jobban terjedő gyakorlatot – az ún. dicsőítés gyakorlatát – megvizsgáljuk.
Ez a gyakorlat egyre nagyobb teret követel magának, istentiszteleti liturgiák épülnek rá, vagy alakulnak át miatta. Térnyerése néhol töréseket és szakadásokat okoz. Terjedésének intenzitása olyan érzetet kelt, mintha a keresztyén közösség 2000 éven keresztül valamiről megfeledkezett volna, s azt most feltétlenül pótolnia kellene. Új, dicsőítő elemek jelennek meg az istentiszteletek rendjében. Egyre többször hallunk dicsőítő istentiszteletekről, dicsőítő konferenciákról, dicsőítő iskolákról, dicsőítő koncertekről.
Miközben a keresztyének jelentős része kritika nélkül fogadja ezt a jelenséget, mert jól érzi ebben magát, szükséges feltennünk a kérdést: Ez a keresztyén gyülekezetek jövője? Jó irányba halad az, aki ehhez igazítja istentiszteleti gyakorlatát?
Mielőtt a kérdésekre megkeresnénk a választ, szükséges, hogy fogalmainkat illetően is közös nevezőre jussunk, miszerint: Mit értünk keresztyénségen, ki tekinthető keresztyénnek, és kik azok, akiket az istendicsőítés problémaköre érint?
I. Kiket tekintünk érintetteknek?
Látszólag messziről futunk neki a kérdés megválaszolásának, de nem messzebbről, mint ahonnan feltétlen szükséges. A klasszikus bibliai és reformátori felfogás szerint az ember két részből áll – látható és láthatatlan részből; testből és lélekből, vagy egy másik bibliai analógiát használva: testből és szívből (II. Helvét Hitvallás VII. fejezet).
- A látható (testi) részbe soroljuk a beszédet és cselekedeteket, mindent, ami érzékszerveinkkel megtapasztalható, illetve kifejezhető.
- A láthatatlanba pedig azt, ami érzékszervekkel nem érzékelhető, fel nem fogható. Ez a lélek, aminek létét ma már nem vitatja senki, annak ellenére, hogy nem vagyunk képesek pontosan definiálni azt.
Az emberben a látható és láthatatlan szerves összefüggésben van egymással. Ha a kettő egysége megbomlik, akkor meghasonlásról, ellentmondásról vagy valamilyen betegségről beszélünk. Ha pedig a test és lélek egymástól elválik, akkor a halál következik be.
Ma már azt sem vitatja senki, hogy a két rész összetartozásának van működési iránya is: a láthatatlanból a látható felé mutat minden. Ez azt jelenti, hogy az ember semmit sem cselekszik „csak úgy”, véletlenül. Minden emberi szónak és cselekedetnek van háttere, forrása: ez az emberi lélek, vagy szív. Jézus így beszél erről (Lk 6,45): „A jó ember szívének jó kincséből hoz elő jót, a gonosz ember pedig szívének gonosz kincséből hoz elő gonoszt, mert amivel telve van a szív, azt mondja a száj.” Jézus ezzel azt tanítja, hogy minden embernek van lelke, szíve, ami szólásra és cselekvésre indítja.
A Biblia azt is kijelenti, hogy az embernek nincs hatalma a szíve, lelke felett abban az értelemben, hogy a bűn által megromlott szívét megtisztítsa, vagy jobbra cserélje. Az emberi szív romlottsága abban áll, hogy önmagára irányul. Az ember önimádata, ön-centrikussága és ön-istenítése mindent meghatároz cselekvésében, azaz testi létében. A Biblia azonban beszél Isten kegyelmi munkájáról is, ami képes megváltoztatni az embert, s ezt a megújító munkát a szíven kezdi. Az ilyen megváltozott embereket nevezzük Krisztus után keresztyéneknek. A keresztyénség tehát valójában lelki, szívbeli meghatározottság – Istentől indulóan és hozzá érkezően –, és attól elválaszthatatlan, abból következő életforma. Ez a meghatározottság, életelv tulajdonképpen kétségek nélküli bizalom, hit, alázat, imádat a láthatatlan Isten iránt. Ez Isten-centrikusságot jelent az ön-centrikussággal szemben. Erre az Isten iránti bizalomra az ember önmagától képtelen, hacsak Isten csodát nem tesz rajta, azaz újonnan nem szüli. Ez a csoda az ember szívében végbemenő változás, aminek következtében az ember másként kezd tekinteni Istenre, önmagára és a világra. A csoda eszköze az Isten kijelentése, az Ige, véghezvivője pedig a Szentlélek.
Isten önkijelentésének formái az Ószövetségben az ő közvetlen beszéde, üzenete, titokzatos megjelenései (theofániák), de a Biblia szerint mindezeknél még teljesebben jelentette ki magát Jézus Krisztus által (Zsid 1,1-4): „Miután sokszor és sokféleképpen szólt Isten hajdan az atyákhoz a próféták által, ez utolsó időkben Fia által szólt hozzánk, akit mindennek az örökösévé tett, aki által a világot is teremtette, aki dicsőségének visszatükröződése és valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget; aki miután bűneinktől minket megtisztított, a Felséges jobbjára ült a magasságban. Annyival feljebb való az angyaloknál, amennyivel náluk különb nevet örökölt.” A keresztyén életforma, életvitel ebből az Isten felé megnyilvánuló bizalomból, szívbéli meggyőződésből ered. Meggyőződésünk tartalmából most csupán egyet emelek ki, ami Isten személyére vonatkozik.
II. Mit gondolunk Istenről?
Az emberek általában sok mindent gondolnak és feltételeznek Istenről. A keresztyén ember ezzel szemben csak azt gondolja, hiszi és vallja róla – nem többet és nem kevesebbet –, amit számára Isten önmagáról kijelentett. Nem támaszkodik semmiféle emberi okoskodásra, manipulációra, pusztán arra hagyatkozik, amit Isten önmagáról kijelentett, aminek egyetlen írásbeli dokumentuma a Biblia. Miért? Mert a 4Móz 23,19 szerint: „Isten nem ember, hogy hazudjék, és nem embernek fia, hogy megváltozzék. Mond-e ő valamit, hogy meg ne tenné? Ígér-e valamit, hogy ne teljesítené?”
Isten tehát „nem ember”! Minden olyan emberi módszer, amivel az ember Istent vizsgálhatná, megbízhatatlan. Akkor mégis mire hagyatkozhatunk? Kizárólag a kijelentésre. Arra, amit Isten maga mondott el önmagáról. De megbízhatunk-e abban? Válaszunk erre az, hogy ő nem hazug. Azaz, noha ő maga beszél önmagáról, de nem vezeti félre az embert. Amit kijelentett, az igazság. Az is kiderül Isten önkijelentéséből, hogy ő nem változik. A szüntelen változásban élő ember számára ez az egyik legmegfoghatatlanabb jellemvonása lényének. Ő mindig ugyanaz marad. Úgy is mondhatnánk, hogy befolyásolhatatlan, nem a körülmények és idő függvényében létezik. Semmi sem ingathatja meg, semmi sem térítheti el elhatározásától, semmi sem fordíthatja el akaratától, vagy semmi sem veheti rá cselekvésre…
Mivel tehát kijelentésére támaszkodunk, kérdésünk, hogy mit jelent ki önmagáról? (Zsolt 113,5: „Kicsoda hasonló az Úrhoz, a mi Istenünkhöz, aki a magasságban lakozik?”)
Például azt, hogy magasságban lakozik, ami nem csupán helyet, hanem viszonyt is jelent. Emberi szavakkal le nem írható, és ki sem fejezhető a távolság és a nagyságbeli különbség Isten és ember között. Emberi tudás, hatalom, képesség által át nem hidalható, de még csak meg sem közelíthető. Isten intelligenciája, akarata, ereje, hatalma egyszerűen semmihez sem fogható. A Jelenések könyvében azt látjuk, olvassuk, hogy Istent dicsőség veszi körül. Mi ez a dicsőség? Isten tulajdonságainak összessége, ami egyszerre, osztatlanul és teljes mértékben vannak jelen benne, ami ő maga. Isten egy a tulajdonságaival. (Ő a szeretet, ő az élet, ő a világosság, ő az igazság stb.) Isten: tökéletesség a tökéletességben.
Milyen ez a dicsőség?
A szentség dicsősége Istent hozzáférhetetlen világossággal veszi körül. Mivel ő örök és változatlan, így dicsősége nem szerzett dicsőség. Ugyanúgy, ahogyan Isten, önmagától és önmagában létező. Mindig volt, van és lesz. Éppen ezért a dicsőség jelenléte és mértéke állandó. Változatlan és változtathatatlan. Nem halványul, nem gyengül, nem is erősödik.
Hogyan hat az emberre ez a dicsőség?
Amikor valaki Isten dicsőségével, tehát magával Istennel szembesült, találkozott, akkor ez a szent fény őt mindig térdre kényszerítette. (2Móz 20,18-19: „Az egész nép pedig látta a mennydörgést, villámlást, kürtzengést és a hegy füstölgését. Amikor látta ezt a nép, megrémült, és hátrébb húzódott. Azt mondták Mózesnek: Te beszélj velünk, és mi hallgatunk rád. De Isten ne beszéljen velünk, mert akkor meghalunk!, vagy 2Móz 33,18-23: „Így felelt Mózes: Kérlek, mutasd meg nekem dicsőségedet! Erre azt mondta az Úr: Megteszem, hogy elvonuljon előtted egész fenségem, és kijelentem előtted az Úr nevét: könyörülök, akin könyörülök, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek. Majd így folytatta: arcomat azonban nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. Majd azt mondta az Úr: Íme, van itt hely nálam; állj a kősziklára! És amikor dicsőségem elvonul előtted, a kőszikla hasadékába állítalak, és kezemmel betakarlak, amíg átvonulok. Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engem, de az arcomat nem láthatod.” és Csel 9,3-5: „Útközben azonban, ahogy Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen fény sugározta körül az égből, és földre esve egy hangot hallott, amely ezt mondta neki: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Ő azt kérdezte: Kicsoda vagy, Uram? Az Úr pedig így válaszolt: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.”)
Isten dicsősége, tökéletessége az embert azonban nemcsak térdre kényszeríti, hanem kötelezi is. Egyfelől arra, hogy amikor ez a dicsőséges Isten hozzá hajol, akkor legyen kész előtte leborulni:
(Zsolt 24,7-10) „Ti kapuk, emeljétek föl fejeteket, és emelkedjetek föl, ti örökkévaló ajtók! Hadd menjen be a dicsőség királya! Ki a dicsőség királya? Az erős és hatalmas Úr, a hatalmasan hadakozó Úr. Ti kapuk, emeljétek föl fejeteket, és emelkedjetek föl, örökkévaló ajtók! Hadd menjen be a dicsőség királya! Ki a dicsőség királya? A seregek Ura, ő a dicsőség királya.”)
Másfelől arra, hogy amikor az ember közeledik őhozzá, akkor ne feledkezzen meg arról, hogy kicsoda ő valójában: (2Móz 19,20-22) „Leszállt tehát az Úr a Sínai-hegyre, a hegy csúcsára. Fölhívta Mózest a hegy tetejére, ő pedig fölment. Azt mondta az Úr Mózesnek: Menj le, intsd meg a népet, hogy ne törjön előre, hogy lássa az Urat, mert sokan elhullnak közülük. És a papok is, akik az Úr elé járulnak, szenteljék meg magukat, hogy rájuk ne rontson az Úr.” Mindkét esetben végzetes az ember felelőtlensége.
Látjuk tehát, hogy Isten nem ember, dicsősége nem annak függvénye, hogy az ember ezt elismeri, vagy megadja.
III. Milyen viszonyban vannak a keresztyének Istennel? Mi történik az ember újjászületésekor?
Jel 21,7: „Aki győz (hisz), örökölni fogja mindezt (az új ég és új föld ígéretét), és annak Istene leszek, és az fiam lesz nekem.” Azaz Isten az övéit beavatja, részesíti dicsőségében. Ennek lehettek tanítványként tanúi a megdicsőülés hegyén Péter, János és Jakab: (Mt 17,1-7) „Hat nap múlva Jézus magához vette Pétert, Jakabot és annak testvérét, Jánost, és felvitte őket magukban egy magas hegyre. És elváltozott előttük: arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig fehér lett, mint a fényesség. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, és beszélgettek vele. Péter pedig megszólalt, és azt mondta Jézusnak: Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, építek itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek is egyet, Illésnek is egyet. Még beszélt, amikor fényes felhő borította be őket; és szózat hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok. Amint a tanítványok ezt hallották, arcra borultak, és igen megijedtek. De Jézus hozzájuk lépett, megérintette őket, és így szólt: Keljetek fel, és ne féljetek!” Ez a beavatás, részesítés itt a földön részleges, de amikor az ember levetkőzi a testet, akkor kiteljesedik: (1Kor 15,43) „Elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben.”, ( Fil 3,20-21) „Mert a mi polgárságunk a mennyben van, ahonnan a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk; aki átváltoztatja nyomorúságos testünket az ő dicsőséges testének hasonlóságára azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindent.”.
Földi élet alatt az újjászületett, megtért ember beavattatik Ura dicsőségébe, és akkor részesül benne, ha engedelmes életet él: (Zsolt 50,23) „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem, és aki figyel az útra, annak mutatom meg Isten szabadítását.” Isten dicsőségében tehát az újonnan született ember a hálából fakadó engedelmességgel részesülhet. Ez azt jelenti, hogy minél inkább enged az ember Istennek abból a bizalomból fakadóan, amit ő ébresztett benne, annál jobban részesévé válik Isten dicsőségének, ezzel egyre erősebben átsugárzik életén az Úr tökéletessége. Erre az Újszövetség egyik legszebb példája István vértanú története: (Csel 6,8-15; 7,55-56) „István pedig kegyelemmel és erővel teljesen, nagy csodákat és jeleket tett a nép között. Azonban a zsinagógából előálltak némelyek, akiket szabadosoknak neveztek, valamint a ciréneiek, az alexandriaiak, a ciliciaiak és az ázsiaiak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal. De nem állhattak ellene annak a bölcsességnek és a Léleknek, amellyel beszélt. Akkor felbujtottak néhány embert, akik azt mondták: Hallottuk, hogy káromló beszédeket mondott Mózes és Isten ellen. Ezzel fellázították a népet, a véneket és az írástudókat is, majd rátámadva elfogták, és a nagytanács elé hurcolták. Hamis tanúkat is állítottak ellene, akik azt mondták: Ez az ember nem szűnik meg káromló beszédeket szólni e szent hely és a törvény ellen. Hallottuk, amikor azt mondta, hogy a názáreti Jézus ezt a helyet lerontja, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk. A nagytanácsban ülők pedig mindnyájan rátekintettek, és arcát olyannak látták, mint egy angyalét… Ő pedig, mivel Szentlélekkel teljes volt, az égre emelte a tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust Isten jobbja felől állni, és azt mondta: Íme, látom a megnyílt eget és az Emberfiát az Isten jobbja felől állni.”
Jól megfigyelhetjük, hogy az ember Isten dicsőségéhez szívbeli elkötelezettséggel, hitével és tudatos ragaszkodásával kerül közelebb. Ez az állapot kihat személyiségére, érzelmeire: (Csel 7,59-60) „Mialatt Istvánt megkövezték, ő így imádkozott: Uram Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Majd térdre esett, és hangosan így kiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! És miután ezt mondta, meghalt.”
Láthatjuk tehát, hogy Istennek van dicsősége, ő maga a dicsőség. Nem tőlünk lesz dicsőségessé, azaz nem mi adjuk azt neki, hanem mi részesedünk az övéből, mi kapcsoltatunk, avattatunk be az ő dicsőségébe. Ennek útja pedig az újonnan születés, megtérés – a szív megváltozása – és az ebből következő engedelmes élet.
IV. Mindezek tükrében: mely pontokon látjuk problematikusnak a modernkori dicsőítő mozgalmakat, valamint a dicsőítésnek az egyházi, istentiszteleti liturgiában külön elemként való megjelenését?
Először is szögezzük le, hogy a zene önmagában nem dicsőíti Istent, mint ahogyan a képmutatásból, vagy szívtelenül bemutatott ószövetségi áldozat sem szolgálta Isten dicsőségét. Gondoljunk csak Éli főpap családjára! A zene csak eszköz lehet, de semmiféleképpen nem egyedüli csatornája vagy lehetősége Isten dicsőítésének.
Már láttuk fentebb, hogy Istennek önmagában van dicsősége, nem mi biztosítjuk azt számára. Minden egyházzenei gyakorlatunk – szöveggel és dallammal együtt – csak következménye lehet annak, hogy részesültünk az ő dicsőségében. Személyes véleményem, hogy a történelem folyamán csak keveseknek adatott és adatik meg, hogy ebből a meggyőződésből írjanak szövegeket, és komponáljanak egyházi zenét. Mert egyszerre kell hozzá helyes Isten-ismeret, megszentelt, Istent dicsőítő élet, valamint lelki ajándék a művészi kifejezéshez.
A mai „dicsőítések” eredete a pünkösdi, karizmatikus, rajongó körök gyakorlatában található meg, amiknek Isten személyére vonatkozó sajátos teológiájával egyébként sem értünk egyet. A probléma nem abban van, hogy nem mi találtuk ki a dicsőítés önálló liturgiai elemként való használatát, hanem pontosan abban, hogy ők találták ki és kezdték alkalmazni. Egy olyan mozgalom ez, amit minden felbukkanásakor, függetlenül a korszaktól és helytől, kísért és kísér a hazugság és szentségtelenség lelke. Egy olyan lélek és lelkület, ami manipulál, megtéveszt és félrevezet. Ennek ismeretében nem csodálkozunk azon, hogy a posztmodern korszak alkonyán, éppen a modern és posztmodern korszakok Istent tagadó, de az embert istenítő lelkületű világi zenéjét és zenei stílusát kritika nélkül emeli be istentiszteleti gyakorlatába, elhitetve, szorgalmazva, hogy mindez az egyház Urának kedves. Ezek a körök azzal az igénnyel bírnak, hogy más egyházak tagjait tovább segítsék az újjászületés és megtérés kezdeti lépései után szerintük még feltétlenül szükséges lépcsőfokokon. Missziójuk ugyan többször zátonyra futott a történelmi egyházak partjainál, de legújabban a neo-evangélikál mozgalom leple alatt érkeznek közösségeinkhez. Populáris dallamok, mega- és élménycentrikus rendezvények jelentik az álcát, ami alól azonban egyre jobban kiviláglik egy idegen, hamis, emberközpontú szellemiség.
A dicsőítés stílusa – a manipulatív rock zene – eleve megkérdőjelezi, hogy használhatjuk-e ezt az Isten dicsőítés eszközéül. Lehet-e kedves Isten előtt az, ami Isten teremtési rendjét felrugó korszakból származik; ami az Istennel való nyílt szembenállásról való meggyőződésnek az eszköze és szimbóluma? A rockzenével kapcsolatos aggályaink kifejtésére bővebben nem tudunk most időt szánni, az érdeklődők számára olvasásra ajánlom Kiss Tamás lelkipásztor előadását, bizonyságtételét a témáról (Keresztyén rock – http://www.parokia.hu/lap/f-e-n-y-s-u-g-a-r/ujsag/cikk/4303/?i=657 ), illetve dr. Kőrössy Soltész Katalin A „keresztyén” rockzene című könyvét.
A dicsőítés koncerteken, dicsőítő istentiszteleteken történik, amiken hívő és hitetlen ember egyaránt részt vesz. (A dicsőítések mindenkit befogadó légköre ezt sugallja: Jó hangulat van, Isten szeret. Te is úgy vagy jól, ahogy vagy.) Fiatalok százai próbálják így dicsőíteni Istent, miközben nyíltan tisztátalan életet élnek. Hamis képzetek születésének melegágya ez: Istenről, közösségről. Nem csoda, hogy az így szocializálódott keresztyének valójában sokszor valami, és nem VALAKI mellett elkötelezettek.
A dicsőítés az élmény-keresztyénség melegágya. Ennek alapja az érzés, nem pedig a tudat, a szív. Ez a fajta dicsőítés csak arra törekszik, hogy élményt adjon, mert arra az ember mindig vevő. Mellékessé válik a kiváltó ok, a lényeg mindig az, hogy élmény legyen, vagy adrenalin – ahogyan fiataljaink mondják. Némelyeknél az alkohol, másoknál a drog, extrém sportok vagy éppen a zene hozza felszínre az élményt. De ez csak időlegesen elég, mert az ember megszokja, és az ingerküszöb emelkedése miatt egyre többet kíván. Így jelenik meg a kezdeti gitáros dicsőítések után az egyre bővülő zenekar, az egyre fokozódó hangerő, az egyre nagyobb létszám, és a mind jobban színesedő műfaj: hip-hop, rap stb. Az élménykeresztyén egyik élménytől fut a másikig, egyre kritikátlanabbul. Az élmény élteti, táplálja, ez dobja fel, a köztes időben pedig, egyszerűen túlél. Sajátságosan ugyanazok a tünetek jelentkeznek, mint a különböző szenvedélybetegségek területén.
A reformátori, biblikus felfogás szerint a földi istentisztelet gyakorlatilag bekapcsolódás a mennyei istentiszteletbe. Minden időben az a mértéke, hogy mi kedves Isten előtt, mi méltó őhozzá. A reformáció idején ezt értették meg eleink, s ezért küzdöttek az igaz istentisztelet helyreállításáért, sokszor vállalva ezért a mártírságot is. A földi istentisztelet nem lehet ember-, vagy esemény-központú sem (demonstratív istentiszteletek). Amikor egy földi istentisztelet bekapcsolódik a mennyeibe, akkor annak mindig van értelmi, érzelmi hatása is. Van öröm és könny, nevetés vagy sírás. Hazugság az, hogy ahol hit-tudatosság van, ott kihalnak az érzelmek. De tény az, hogy ahol az érzelmekre épül a hit-tudat, ott semmi sem áll biztosan és rendíthetetlenül.
(Exkurzus: Korunk emberek közötti közös nevezője az élmény. Ez az, amit mindenek fölé emel, mert ez képes összekötni egymástól elszakadt generációkat is. Ezért küzd és létezik, nélküle élettelennek, értelmetlennek látja az életet. A mai világ generálja körülöttünk az élményeket. Korunk jelszavai: felhasználó barát, igényeinek teljesen megfelelő, testre szabható, prémium, egyedi… Az élmény egyik legmeghatározóbb forrása a zene. Elég olcsó ahhoz, hogy a világ minden tájára eljusson, és mindenki részesedhessen belőle. Éppen ezért a tömeges emberi manipuláció elengedhetetlen kelléke. Generációk élik reggeltől estig életüket zenével körülvéve. Fülhallgatóval kelnek és fekszenek.
A tudat alakításának, de manipulálásának is egyik alapvető eszköze a modern zene alapeleme: az ismétlés és monotónia. A zene használható az élet minden területén: segítségével neveljük gyermekeinket, vagy féken tarthatunk indulatokat. De könnyen válhat a manipuláció eszközévé is: könnyű vele hazug üzeneteket elfogadtatni és elbizonytalanítani.)
Amikor a keresztyén közösség ezekhez az eszközökhöz nyúl, meggyőződésem szerint Nádáb és Abihú útját járja: (3Móz 10,1-4) „Áron fiai, Nádáb és Abihú pedig vették külön a tömjénezőjüket, szenet tettek bele, füstölőszert raktak rá, és idegen tüzet vittek az Úr elé, amelyet nem parancsolt nekik. Ekkor tűz jött ki az Úr elől, és megemésztette őket, és meghaltak az Úr előtt. Mózes így szólt Áronhoz: Ez az, amit az Úr így mondott: Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem és az egész nép előtt megdicsőíttetnem. Áron pedig mélyen hallgatott.”
Talán most már jobban értjük az előadás kezdetén elhangzó igéket is. Miközben Isten óv bennünket, lássuk meg az ő gyülekezetével, egyházával kapcsolatos célját is: (Ef 5,27) „… majd dicsőségben maga elé állítsa az egyházat úgy, hogy ne legyen rajta szennyfolt vagy ránc vagy valami hasonló, hanem hogy legyen szent és feddhetetlen.”, illetve: (Kol 3,4) „Amikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor majd vele együtt ti is megjelentek dicsőségben.”
Törekedjünk tehát Urunk megismerésére, hogy hálából, akaratának mindenkor és mindenben engedve, egyre jobban és jobban részesedjünk dicsőségében!
Sípos Aba Álmos református lelkipásztor / Budapest-Békásmegyeri Református Egyházközség