Mozdulatlanul ülni; lapozgatni a padon lévő könyvben; kotorászni az iskolatáskában; zsebkendőt használni; nagy buzgalommal írni valamit – ezek a feleltetést megúszni vágyó diák stratégiái. Mindenki kidolgozza módszerét, ha nem szeretné, hogy tanárának pásztázó tekintete megakadjon rajta. Jómagam akkor néztem a legártatlanabb arccal, egyenesen és nyíltan tanárunk szemébe, amikor egyáltalán semmit sem tudtam. Mivel a pedagógusi vadászszenvedély olyanokra irányult, akik kétségbeesetten bújtak előle, én – becsületességről és felkészültségről árulkodó ábrázatommal – többnyire elkerültem a szóbeli vallatást.
Söderblom uppsalai érsek (1866-1931) rendszeresen látogatta a rábízott gyülekezeteket. Nem csupán látogatta, hanem feleltette is. Nem csupán a gyermekeket, hanem a felnőtteket is. Az istentisztelet után bennmaradt a gyülekezet a templomban, hogy tagjai levizsgázzanak abból, mit is hisznek valójában. Elképzelem, mi történne egy jelenkori istentiszteleten, ha feleltetésre kerülne sor. Hogyan ülne ki az emberek arcára a döbbenet, a felháborodás (mi köze hozzá, hogy én mit hiszek?), vagy a lusta diák szorongó félelme. Vajon kiállnánk-e egy ilyen vizsgát a reformációval kapcsolatban? Talán a jelentősebb személyeket, évszámokat ismerjük. Valószínűleg a búcsúcédulák is eszünkbe jutnának. De mit jelent számunkra a speyeri és augsburgi birodalmi gyűlés, az „anathema” kifejezés, a schmalkaldeni háború? Az Ige mely állításai körül folytak vérre menő küzdelmek? S mi tartjuk-e magunkat az ott-akkor-úgy megkínlódott és letisztult igazságokhoz s az élő Igéhez: Krisztushoz? Aki hitre jutott, annak még jócskán tanulnia kell. Aki tanul, az tud felelni. Aki felel – abból válhat felelős hívő ember.

„De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kiktől tanultad.”
(2Tim 3,14)

Anton Alexander von Werner, Luther a worms-i birodalmi gyűlés előtt