Kisgyermekként kevés emlékem maradt az 56-os forradalomról. A családban viszont később is szóba került a Keleti pályaudvar elé kihelyezett őrizetlen láda, amibe a forradalmároknak gyűjtöttek pénzadományt, az összeölelkezve masírozó tüntetők boldogsága, az önkéntes segítők önzetlensége… Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik a minden emberben meglévő jót és szeretetet hirdetik?
A boldog napokat követő évekről viszont már csak elvétve osztottak meg velünk információt a szülők, nagyszülők. A 70-es évektől ezért is volt bénító számunkra a híradás a besúgók több százezres hadáról, a kivégzésekről, kitelepítésekről, a meg nem alkuvó keresztyének hátratételéről, később Recskről, Kistarcsáról, a kínzásokról, megalázásokról, a pillanatok alatt szétrabolt tulajdonokról… A 90-es évektől pedig a lélegzetelállító bizonyítékokról, amik a keresztyén testvérekről, mint beszervezett besúgókról érkeztek.
Isten a történelemben számtalanszor bizonyította a még mindig hihetetlen tényt: nem szunnyad az emberben semmi jó, azaz „Homo homini lupus est” – ember embernek farkasa! (Plautus)
Ó, mi, nyomorult emberek és kedves magyar népünk! Ki szabadít meg bennünket ebből a halálos állapotból?
Pál apostollal együtt reménységgel valljuk: „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Rm 7,14-25)
