Lefutni a távot – vagy megfutni a pályát?  Olimpiára élesített figyelmem juttatta eszembe ilyen összefüggésben a kérdést. Nem teljes értékű szinonimáról van szó, hiszen lefutni egy távot, rövidet vagy hosszút – teljes erőbedobást igényel ugyan, de főként fizikait. Van előtte izgalom és felkészülés, és jön utána örömös vagy kudarcos szusszanás. Viszont megfutni a pályát – tartalmilag gazdagabb: a teljes embert igényli testestől-lelkestől.

Azt veszem észre magamon, hogy keresztyénként is inkább távokra tördelem a futásomat: feladatsorozatok, hosszú hétvégék, zsúfolt napok – egy-egy táv. Nekitérdepelek, rástartolok, mindent beleadok, de már a startnál azt érzem: jó lesz túl lenni rajta.

Pál apostol nem csupán távokat futott, bár Damaszkusz felé még így gondolhatta. Miután azonban Krisztus pályára állította, egyetlen nagy futássá, jóízű, ígéretes versennyé vált az élete. Pihentében is tudta: a pálya még tart. Futása közben pedig lazította a hit: Krisztusban már győzött, de szeretne még több dicsőséget szerezni neki.

Lelkesítsen mindenkit az Úr, hogy a pályát lássuk és ne csupán távokat – beleolvadva mindenestől az ő programjába ahelyett, hogy erőlködve, izzadva és néha kelletlenül veselkedünk neki a részleteknek.

Lefutni, vagy megfutni? Ez itt a kérdés. Erősségünkkel, az úszással kombinálva helytálló a javaslat:

AMIT LE KELL FUTNI, AZT ÉRDEMES MEGFUTNI, MERT MEGÚSZNI NEM LEHET!

Bálintné Gyöngyi / Pécel

„De én semmivel sem gondolok, még az életem sem drága nekem, csak hogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (Csel 20,24)