Amikor kislányunkat tanítottuk az orrfújásra, néhány jól sikerült próbálkozás után egyszer csak így szólt: „Apa, most úgy kifújom az orromat, hogy soha többet ne kelljen!”

Talán sokan tekintenek a megtérésre, a bűnbánatra, az Istenhez fordulásra hasonlóképpen: egyszer megtettem, és ettől kezdve nincs dolgom ezzel! Nem felejtkezünk-e el ilyenkor arról, hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz (1Móz 6,5b)? Nem simulunk-e bele a mai kor felületes bűnszemlélésébe, ahelyett, hogy szembenéznénk azzal a ténnyel, hogy szívünk egy bálványgyár (Kálvin)?

Éppen ezért újra és újra vissza kell térnünk Istenhez, és bűnbánattal kell megalázkodnunk előtte – úgy, ahogyan kislányunknak is nagyon sokszor kell még kifújnia orrát élete hátralévő részében. Hetente, naponta, óránként, vagy „járvány” idején kétpercenként.

Ezért is figyeljünk jól a már hitre jutott Pál apostol felkiáltására (lásd: heti ige!).

Csapkovics Bertalan / Budapest

„Ó, én nyomorult ember! Ki szabadít meg engem e halálnak testéből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!”               (Rm 7,24-25a)