Szokványos téli délután. Nincs hó, csak nyirkos, nyálkás levegő és hideg. Egy család autózik hazafelé, fáradtan, de vidáman. A nagypapa vezeti az autót. Nem fiatal már, de sok éve és nagyon jól vezet. Rohamosan sötétedik, egyre kevesebbet látni, a szembejövő autók lámpája folyamatosan vakít. Már az egész család az utat figyeli, abbamarad a beszélgetés, a feszült figyelem veszi át az uralmat. Nem lehet látni az utat!
A sofőr egyre többször tér át az út bal oldalára, kórusban figyelmeztetik, hogy jöjjön vissza, hiszen jönnek szembe. Egyértelmű, hogy a sofőr nem látja az utat. A feszült figyelemben szinte tapintani lehet a csendet, és a csendben is érezhetőek a kétségbeesett imádságok: Uram, segíts! Kérlek, óvj meg bennünket! Mindenki érzi, hogy már más kezében van a volán.
Amikor beérnek a közeli településre, körforgalmak sora következik. Egy váratlan pillanatban az autó a körforgalom kellős közepén, a füvön találja magát. Hogy került oda? Nem tudni, de nem volt sem bokor, sem fa, sem kő, pedig lehetett volna. Semmi bajuk nem lett!
A történet bizarr, de igaz. A család épségben hazaért. A kegyelem, az isteni gondviselés hihetetlen módokon tud körülvenni bennünket. Félelmetes, és egyben csodálatos átélni, hogy az Isten kezében a vak is biztonságban van.
Mi, mindannyian vakon közlekedünk a világban. Ha Jézus Krisztus nem vezetné az autónkat, sehová se jutnánk. Hálás vagyok, hogy életem kormányát az ő kezében tudhatom. Kívánom mindenkinek, hogy megtapasztalja, Jézus a legsötétebb utakon is vezet bennünket, őbenne mindig vakon bízhatunk!
Dr. Varga Katalin / Budapest
„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket…” (1Pt 2,9)
