Zizegett és sercegett a cukros papír. A hangversenyteremben a hallgatóság mozdulatából, fejfordulatából következtetni lehetett, hogy melyik részen készítik éppen akkor felhasználásra a szopogatnivalót. Két sorral előttünk is ült egy ilyen szorgos fogyasztó, akinek mindig a halkabban hangzó részek idején támadt kedve a csemegére.

Az édességet egyébként a rendezők ajándéknak szánták, s ki-ki kedve és kapzsisága szerint zsebelhette azt be a folyosókon elhelyezett tartókból. Kedves ajándék volt ez, s talán az a cél is vezette a vendéglátókat, hogy a szünetben elfogyasztva, kevesebb köhécselés, krákogás zavarja majd a mű élvezetét. Csak a társaikra ügyet sem vető, önző emberekkel nem számoltak, akik visszaéltek a lehetőséggel, az ajándékkal, sőt, ezzel bosszantották a zene szépségére vágyókat.

Éppen úgy, mint azok, akik Isten ajándékaival élnek vissza önző módon: adottságaikkal, az áldásokkal, pénzükkel, kiváltságos helyzetükkel… Még a legjelentéktelenebbekkel is. Kik ők? Például: mi, Isten megkegyelmezett gyermekei. Kérdezzétek csak meg a körülöttetek élőket!

Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

„(Jézus Krisztus) amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez… és megalázta magát, engedelmes volt haláláig, mégpedig a keresztfa haláláig.” (Fil 2,6-8)