Biutiful

színes, feliratos, spanyol-mexikói filmdráma, 2009

148 perc, 16 éven felülieknek

A mexikói születésű filmrendező Alejandro González Inárritu hosszúra sikerült legutolsó filmjének néhány jelenete olyan, mintha gyomorszájon vágtak volna. A film helyszínéül választott Spanyolország – pontosabban Barcelona – úgy tűnik, előcsalogatta a melankolikus gondolatokat és érzelmeket a filmrendezőből.

Sokan túl „nehéznek” tartják a filmet és állítják, annyi világfájdalom van belesűrítve, hogy az szinte már az azonosulás és viselhetőség határait feszegeti. Be kell vallanom, nagyon elfogult vagyok a filmmel kapcsolatban, mivel Inárritu a kedvenc filmrendezőm, és korábbi filmjei: a Korcs szerelmek, a 21 gramm, vagy az öt évvel ezelőtt készült Bábel után már nagyon vártam az újabb mozit korunk egyik legtehetségesebb alkotójától.

Inárritu ezúttal sem okozott nekem csalódást. Neked sem fog, ha mindezek ellenére vállalkozol arra, hogy végigüld a több mint 2 órás filmet, bár sok megrázó pillanatra és jelentre kell felkészülnöd. A mozit kizárólag felnőtteknek ajánlom, mert miközben a film a halálról szól, és látszólag nyüzsög az élettől, felkavaró képekben elevenedik meg a vásznon az élet minden szennye, tragédiája és mocska (halál, drog, erőszak, a szexualitás mindenféle formája, és vigyázat: egy, az arra érzékenyeket erősen megrázó okkult szál is végighúzódik a történeten).

Míg Inárritu korábbi filmjei tele voltak sztárokkal – Sean Penn, Benicio Del Toro, Kate Blanchett, Brad Pitt – a Biutiful Javier Bardem jutalomjátéka, és azok a „türelmes nézők”, akik ismerik és szeretik az Oscar-díjas spanyol színészt, ezúttal 148 percet kaphatnak belőle. Bardem egy utolsó napjait élő alvilági „üzletember”, Uxbal képét rajzolja elénk megindítóan, ellentmondásokkal és líraisággal telve. Túl sok ember boldogulásáért tartja felelősnek magát, mégis mindenekelőtt apa, méghozzá a gondoskodó fajtából. Kicsapongó, mániákus depresszióban szenvedő felesége Marambra (Maricel Alvarez) nem alkalmas gyerekeik nevelésére, azért Uxbal viseli gondjukat. Santa Colomán, Barcelona külvárosában él, ahol a szomszédság tömve van illegális bevándorlókkal, Szenegálból, Kínából, Romániából és más egyéb országokból. Uxbal pedig nyakig ül a különféle kétes tranzakciókban: kínai munkásokat szállít az országba, gyászoló rokonok hívják, hogy segítsen szeretteik eltemetésében és fájdalmas elengedésében, mivel tud kommunikálni a nemrég meghaltak lelkével, törődik a feleségével, aki kétségbeesetten akarja visszaszerezni családját, védelmezi a szenegáli anyát (Diaryatou Daff), akinek a férjét deportálták. Uxbal egy nap rájön, hogy maga is haldoklik. Rákja van, méghozzá: gyógyíthatatlan, makacs, és gyorslefolyású. A megrázó diagnózis kiszabadítja a hétköznapi lét nyűgjeiből, az élet dolgait is hirtelen másként látja, de a fájdalmat, főként gyermekei miatt, intenzívebben éli meg, mint valaha. Uxbal megpróbál jó lenni, de a legnagyobb igyekezete ellenére sem sikerül. Maradék erejével vigyázni akar a rábízottakra, végül mégis minden tragikus következményekkel jár.

Inarritu és forgatókönyvíró társai, Amando Bo, valamint Nicolas Giacobone nem próbálnak mindent megmagyarázni a hősről. A nézőre bízzák, hogy eldöntse, miért választotta Uxbal ezt az életformát, és miért veszi körül magát ilyen nehéz életekkel. A rendező valóságos szociográfiát készít a bevándorlók sokszínű társadalmáról. Néhányan közülük bölcsek, mások bolondok. Gyerekei gyakran zavarodottak. Csak lánya érzékeli végül, hogy apjuk valószínűleg hamarosan örökre elhagyja őket.

Uxbal és hedonista bátyja (Eduard Fernandez) egy ingatlanügylet kapcsán kénytelen exhumálni, soha nem látott apjuk maradványait. Miközben Uxbal az elhunyt férfi (aki kénytelen volt Franco elől menekülni) Mexikóban bebalzsamozott testét szemléli, elveszett apai érzelmekről elmélkedik. Fáj neki az elmulasztott apai szeretet és tudja, a gyerekeinek is fájni fog. Uxbal küzd, hogy hamarosan bekövetkező halála előtt mindent rendbe tegyen, miközben rettenetes bűntudat uralkodik el rajta.

Gustavo Santaolalla kísérteties zenéje – legyen az megrázó zenekari hangzás vagy gitárszóló – ráhangol a filmben ábrázolt küzdelmes életekre, amelyek végül maguk alá gyűrik Uxbalt. Az operatőrök a napsütés és árnyék játékát felhasználva hatásosan érzékeltetik, Barcelona, a sokat szenvedett világváros kevesek által ismert tragikus életét.

Korábbi filmjeinek töredezett, sok szálon futó eseménymesélésével szemben a Biutiful, lineáris történetvezetésű alkotás, amely ennek ellenére Inarritu eddigi legbonyolultabb tanulmánya az ember állapotáról.

Megtörtént már veled, hogy jót akartál, végül mégis fájdalmat okoztál valakinek? Rendbe tudtad hozni a dolgokat? Uxbal ügyletei erkölcsileg igencsak megkérdőjelezhetőek. Vajon a végeredmény szentesíti az eszközt?

Javier Bardem a 2010-es Cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb férfialakításért járó díjat, a filmben nyújtott teljesítményéért. 2010-ben a film két Oscar-jelölést kapott, egyet Bardem, egyet pedig a film a legjobb idegennyelvű film kategóriában.

A film cím „Biutiful” az angol beautiful szó fonetikus leírása, ahogyan azt a spanyol anyanyelvűek hallás után értik.

Biutiful   színes, feliratos, spanyol-mexikói filmdráma, 2009 148 perc   rendező: Alejandro González Inárritu   forgatókönyvíró: Alejandro González Inárritu, Armando Bo, Nicolás Giacobone zeneszerző: Gustavo Santaolalla   operatőr: Rodrigo Prieto   producer: Fernando Bovaira, Alfonso Cuarón, Alejandro González Inárritu, Jon Kilik, Guillermo Del Toro Szereplők:   Javier Bardem (Uxbal)   Maricel Álvarez (Marambra)   Hanaa Bouchaib (Ana)   Guillermo Estrella (Mateo)   Eduard Fernández (Tito)   Cheikh Ndiaye (Ekweme)   Rubén Ochandiano (Zanc)

Weberné Zsikai Mária / Budapest