színes, feliratos, amerikai akciófilm – 2011 (100 perc)

Csak felnőtteknek!

Nicolas Winding Refn dán rendező hűvös akció-thrillerje az első képkockák alapján izgalmas, hollywoodi száguldásnak tűnik, de valójában a műfaji klisék kegyetlenül visszabontott sorozata, amelyet egyesek örömmel fogadnak majd, mások pedig bosszankodni fognak. A film noir műfajának hihetetlenül stílusos és profi darabja, de hiper-erőszakos jelenetei miatt mindenki fontolja meg, kibírja-e a film játékidejét.

Ha valaki mégis rászánja magát, két érv győzheti meg: az ígéretes Refn profi rendezése és Gosling eddigi legremekebb alakítása. Nagyon öntudatos, csöndesen intenzív, ironikus retro-film, döbbenetes karakterekről, ikonikus antihősökről Los Angeles-i hangulatvilágítás-ban.

Első látásra a rendező névtelen főhőse, a söfőr (Ryan Gosling) nem sok jót ígér: a jóképű férfi, kedves nyájassággal, minden félelemkeltés nélkül jön-megy a világban. De azután a filmvásznon hátat fordít és a szatén baseball kabátján feltűnik egy zöld-arany skorpió, ami azt kiáltja a néző arcába, „Vigyázat! Ez egy különc, fura figura!” A hétköznapi, semmitmondó párbeszédek nem az ő műfaja – a kellemetlen hallgatással töltött percek és a párbeszédek közötti arány a némaság javára dől el, és szinte soha nem tudod, mi játszódik le a főhősben. De az éles szem észreveszi, hogy a férfit folyamatosan uraló óvatosság a kellemes unalom megtévesztő arckifejezése mögé bújik. Soha, senki nem gondolná, hogy filmekben szerepel jól megfizetett kaszkadőrként, sztárok dublőrje veszedelmes autósüldözésekben. És ki gyanítaná, hogy rablók veszik igénybe a szolgáltatásait. Annyira népszerű a profi bűnözők körében, hogy még ők fizetnek neki, ha az általa felállított játékszabályok szerint szervezhetik balhéikat. A söfőr semmilyen körülmények között nem hord magánál fegyvert, nem akarja megismerni megbízóit, és minden áron tartja magát a megbeszélt 5 perc várakozáshoz a rablás idején. Mindegy mi történik … a szabály az szabály – mégha öncélú és idegborzolóan veszélyes is.

Főhősünk egyedül él egy lakásban, névtelenül. Nincs családja, csak egy barátja van, Shannon (Bryan Cranston) a szerelő, akinek dolgozik.

De egyszer csak váratlanul beleszeret Irene-be (Carey Mulligan) a szomszédban lakó, gyerekét egyedül nevelő nőbe. Sajnos, tragikus választás, de az érzelmei észveszejtően mélyek. Külsőleg megdöbbentően jól illenek egymáshoz. Udvariasan csapja Irene-nek a szelet, kisfiával apaként viselkedik és egy komondor éberségével vigyáz rájuk, mintha egy különösen érzékeny bárányra vigyázna. A férfi megízleli, milyen lehet egy kapcsolat, esetleg egy család(?).

Bimbózó szerelmükben bombarobbanásként hat a hír, Irene férje Standard Gabriel (Oscar Isaac) hamarosan hazatér a börtönből. Irene ezt nem említette korábban. Hogy miért, nem tudja megmagyarázni, de most, hogy férje újra bekerül a képbe, Irene elszánt erőfeszítéseket tesz, hogy újra működőképessé tegye családjukat. A névtelen söfőr hihetetlenül kedves a priuszos családapához. A férj, érthető módon, gyanakszik a hallgatag fickóra, aki olyan mélységes érdeklődést mutat a felesége iránt.

A söfőr a véresre vert Standard segítségére siet, akiről kiderül, hiába szabadult ki a börtönből, mégis komoly rabságban tartja rendezetlen adóssága a gengszter-világgal. A névtelen szomszéd elvállalja, hogy sofőrként elkíséri Standardet egy utolsó rablásra, amelytől azt remélik, egyszer s mindenkorra eltörli a börtönviselt Standard adóságait, és végre újrakezdheti az életét. De a bűnt nem lehet bűnnel eltörölni, az akció végzetesen félresiklik és egyenesen a pokolba visz: Ölj, vagy megölnek. Hihetetlenül brutális eseménysorozat következik, és határozottan kérek mindenkit, hogy vegye ezt nagyon komolyan! A bosszú egyre kegyetlenebb és véresebb eseményekbe sodorja a halk szavú söfőrt, így életének egyetlen pontja sem marad vérfoltoktól mentes. Érdekes, hogy éppen az a jelenet a legemlékezetesebb a brutalitássorozatban, amelyből semmit nem látunk, de a mozdulatokból és Ryan Gosling elképesztően kiváló alakításából tudjuk, mi történik. Azután a bizonyos lift-jelenet után, amellyel abszurd fékevesztettsége miatt nem lehet mit kezdeni, a nézőn eluralkodik a döbbent értetlenség és ebből a szorításból a rendező nem is enged ki a film végéig.

Méltán jut eszünkbe ezek után Michael Mann néhány rendezése, David Lynch Mulholland Drive-ja, Quentin Tarantino remekműve a Ponyvaregény, vagy Steve McQuenne és Clint Eastwood magányos hősei.

Először úgy érzed, nagyon megszeretted a filmet, amely egy elvesztegetett életről, a soha meg nem valósult álmokról szól, de a rendező hirtelen az arcodba nyomja az erőszakot újra meg újra. És már nem tudod eldönteni: szereted vagy gyűlölöd.

Weberné Zsikai Mária / Budapest