Hidd el, hogy innod kell! – figyelmeztetem naponta többször a páromat. De nem vagyok szomjas! – jön az ellenvetés.
Ez a szelíd vitasorozat megint csak hitéletünkre terelte gondolataimat. Előfordul, hogy nem epekedünk az igeolvasás után. Ilyenkor talán nem az a megoldás, hogy sopánkodunk saját langyosságunk miatt. Az önvád egy határ után csak időhúzás. Inkább szólítsuk meg magunkat is így: Hidd el, hogy innod kell! Vedd magadhoz és kortyolj: a testednek víz, a lelkednek Ige kell; akkor is, ha nem vagy szomjas!
– Látod, mennyire jól esett? – mondom, amikor a tiltakozás ellenére lecsúszik egy fél üveg ásványvíz. Igen, így működünk. Az első korty után kívánkozik a többi, mert a szervezet tudja, mire van szüksége, csak nem figyelünk eléggé a vészjelzésre: a szomjúságra. Eltompulhat az Isten üzenete iránti igényünk is. Ha így van, ne magunknak higgyünk, ne dőljünk be lelki igénytelenségünknek, mert ez a kényelmesség kiszáradáshoz, fásultsághoz vezet. A fásulás nem más, mint folyadékhiány. A fásult hívő életében kevés az elfogyasztott és felhasznált Ige.
Bálintné Gyöngyi / Pécel
Jézus panasza: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom, te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.” (Jn 4,10)
