A keresztyén egység ma

A keresztyén elemzők előtt egyre világosabban rajzolódnak ki azok a kulturális, társadalmi és földrajzi területek és közegek, ahol a keresztyénség, mint vallási fenomén 2011-ben megjelenik és formálódik. A különböző kultúrákban és társadalmi alakzatokban élő keresztyén csoportok között – minden ökumenikus fáradozás ellenére – egyre mélyebbek a teológiai, ekkleziológiai, spirituális és tanbeli különbözőségek, s egyre nehezebb megtalálni a legkisebb keresztyén többszöröst, amiben a táborok meg tudnak egyezni.

Napjainkra érzékelhető problémát jelent az is, hogy alig lehetséges szervezeti egységet (sokszor akár egy kisebbet is) létrehozni a keresztyének nagy táborán belül, és kezd megerősödni az a felismerés, hogy a keresztyénség nagyobb, spirituális és tanbeli egységei nem ott és nem úgy fognak majd létrejönni, ahol azt a keresztyénség mai vezetői oly nagyon szeretnék, hanem egészen máshol.

A szétszakadozottság egyik okát a magunk részéről abban látjuk, miszerint a keresztyénség jelentős része (úgy tűnik) elfelejtette, hogy bibliai értelemben keresztyén egység csak ott jöhet létre, ahol a spirituális, ekkleziológiai és tanbeli kérdések középpontjában – kicsit leegyszerűsítve: a gyülekezeti élet középpontjában – a történelmi Jézus Krisztusnak, az Isten feltámadt Fiának a személye áll. Az a Krisztus, aki a Szentlélek által ihletett Biblia Igéjével azonosította magát, s aki Szentlelkének közlését is az írott Igéhez kötötte. Így, amelyik egyház centrumában nem a Biblia Krisztusa áll, az is alkothat egységet, de ez a „más Jézus” körül alakult hamis egyháznak minősül. Márpedig a liberális bibliakritika és a modern teológia elterjedésével a legnagyobb kárt a Biblia történelmi Krisztusa szenvedte, akit a liberális bibliakritika hiteltelenített.

A statisztikailag világviszonylatban 2,5 milliárd hívőt számláló keresztyénséget az alábbi ekkleziológiai, spirituális és tanbeli tájegységekbe sorolnám:

 

1. Az első s egyben a legnagyobb egységet még mindig a tradicionális, un. történelmi népegyházakban élő, s egyháztagként ott nyilvántartott keresztyének alkotják. Ennek, az önmagában spirituálisan és teológiailag is rendkívül heterogén tömegnek vezetőit különös paradoxia jellemzi: egyrészt a tradícióhoz erősen kötődő konzervativizmus (lásd: római katolikusok és keleti ortodoxok!), másrészt az elvtelen alkalmazkodás és megalkuvás a szekuláris világhoz, ill. világgal (lásd: protestánsok!). Az ebbe az egységbe sorolt tömeget egyházához valamilyen tradíció, sok esetben az egyháza által képviselt politikai eszme, esetleg filozófia, és nem kevés esetben (pogány) mágikus félelem köti (pl. keresztség). Úgy tűnik, ennek a tömegnek egybetartásában (szociológiai fogalmat használva) talán legnagyobb szerepe és ereje eddig a vallási tradíciónak volt.

Mivel az ide sorolható tömegnek bibliai, teológiai és hitvallási ismerete igen csekély, ezért vezetőik és teológusaik könnyen (és szinte feltételek nélkül) fogadtatják el velük a vallási globalizációt munkáló ökumenikus mozgalom eszméit, célkitűzéseit. Az ökumenikus eszmét korábban hevesen ellenző katolicizmus pedig hirtelen taktikát változtatva állt az ökumené élére. Ráérzett arra a reális esélyre, hogy az egység ürügyén sikerülhet beterelni a Vatikán karámjába mind a protestánsokat, mind a világvallásokat. Ez azért is sikerrel kecsegtet, mivel a genfi ökumené (EVT) gyakorlatilag lemondott a misszióról, és az egyéb nagy, nem római katolikus egyházak liberalizmusa pedig, már semmiféle teológiai megalkuvástól sem riad vissza. Az un. történelmi egyházak – tapasztalva jelentős statisztikai veszteségeiket – nemcsak a korszellemmel kötöttek szövetséget, de a római katolikus ökumené szándékait sem veszik már szívükre. Ehhez, a globalizálódó egyházi konglomerátumhoz tartozó tömegek pedig, szinte ujjongva fogadják a felekezetek egyesülésének gondolatát.

 

2.  A második, nagy biztonsággal körvonalazható, tömegeket mozgató egység az un. karizmatikus keresztyénség, amelynek egyik, nem elhanyagolható része a népegyházakban, azok teológiai tanításaival toleráns szinkretizmusban éli meg az un. karizmatikus kegyesség szerint gyakorolt hitét. Másik részük pedig önálló, különféle néven regisztrált un. evangéliumi karizmatikus gyülekezetekhez tartozik. Az un. karizmatikus keresztyénséget teológiailag erősen beszűkült, rajongó érzelmi evangélikálizmus jellemzi. Ennek, az egyébként egyre növekvő tömegnek legfigyelemreméltóbb teológiai deficitje nem csupán a karizmákra vonatkozó tanítás túlhangsúlyozásában fedezhető fel, hanem az ennél jelentősebbnek számító, Bibliától idegen Szentháromság-tanban (trinitárius tan), valamint a karizmatikus mozgalmakat kezdetektől jellemző újgnoszticizmusban. Az újgnoszticizmusnak is abban a részében, ami a Bibliától idegen, „nyitott kijelentés” tanban jelentkezik, miszerint a Szentlélek ma is közvetlenül szól és ad kijelentéseket. Ennek következménye a Bibliától teljességgel idegen Jézusról és Szentlélekről szóló tanítás. Mivel az un. karizmatikus keresztyénségnek fő ereje nem a biblikus tanítás, hanem az érzelmekre és szubjektív élményekre épülő erőteljes rajongás, ezért érthető, hogy a történelmi egyházakban sokszor érzelemszegénységben szenvedő, szeretetre vágyó – de a szekuláris világban is hasonló lelki sivárságban élő – tömegek örömmel csatlakoznak ehhez a növekvő mozgalomhoz.

 

3.  A következő nagyobb egységet a különféle, kisebb-nagyobb ébredések nyomán született, történelminek nem nevezhető, újabb vagy legújabb kori, kicsit általánosított értelemben vett, un. evangéliumi (evangélikál) gyülekezetek, egyházak alkotják. Gondolhatunk itt főként az USA, Kína, Afrika, Ukrajna, Dél-Amerika stb. területén található evangélikál egyházakra, független gyülekezetekre. Ide sorolhatók pl., a XX. sz. második felétől, főként az USA-ban alapított mega-egyházak is.

Az evangélikál közösségek népszerűségüket részben a történelmi népegyházak liturgiáitól való függetlenségüknek, részben a korszellemhez történt alkalmazkodásuknak, és látványosan szervezett istentiszteleteiknek köszönhetik. Hitvallásaik az általánosság területén mozognak, kerülnek mindenféle krisztológiai, szoteriológiai vagy trinitárius elvvel kapcsolatos tanbeli hangsúlyt. Ezzel magyarázható a változás, hogy a korábban általuk határozottan elutasított ökumenével mára kiegyeztek, az evangélikálok vezetői által 1994-ben aláírt megállapodásban pedig, lemondtak egymás térítéséről, és teológiailag több ponton is nyitottak lettek a Vatikán felé.

Az evangélikál tábor jellemzője mára, a hitvallási minimumra épült teológiai pragmatizmus lett. A gyülekezetekben elhangzó igehirdetés középpontjába általában az arminiánus típusú megtérésre hívás, felszólítás került, amíg Jézus és az általa végzett megváltás hangsúlya csak másodlagos lett. A megszentelődésről szóló tanításuk pedig, antropocentrikus (emberközpontú), törvény által motivált (teljesítmény alapú). Teológiájuk, bibliaértelmezésük is erőteljesen antropocentrikus. Népszerűségüket egyrészt ennek, másrészt tanaik, igehirdetésük egyszerű és könnyen érthető voltának köszönhetik, de a szekuláris tömegek számára kulturális élvezetet nyújtó istentiszteletük is vonzó. Tagjaik között sok a megtért keresztyén ember.

 

4. A negyedik egységet az óegyházi, ill. reformátori szellemben megfogalmazott hitvallásokhoz erőteljesen ragaszkodó, népegyházakhoz, illetve szervezetileg független (autonóm) egyházakhoz tartozó tömegek alkotják. Ide sorolom az USA-ban, Dél-Koreában, Németországban, Angliában és néhány balti államban munkálkodó, főként kálvinista, lutheránus és baptista hitvallások szerint működő egyházak gyülekezeteit, tagjait.

Ezek, a teológiailag és szervezetileg is konzervatívok hitvallásuk szellemében értelmezik és magyarázzák a Bibliát, tanaikkal is igyekeznek ellenállni a korszellem nyomásának. Összetartó erőt számukra a Bibliához való szigorú ragaszkodás, így a biblikus krisztológia, a trinitárius szoteriológia (ami az ember üdvözítésében Krisztus személyét és a Szentlélek feltétlen elsőbbségét hangsúlyozza minden emberi teljesítménnyel szemben) igenlése, továbbá az ökumenikus mozgalomnak, mindenféle ökumenikus teológiának (amit bibliaellenes szinkretizmussal vádolnak) ignorálása, elutasítása jelent. Ekkleziológiájuk elutasítja a nők lelkésszé szentelését, etikájuk pedig, a homoszexuális gyakorlatot, a homoszexuális személyek lelkésszé szentelését, a homo-párok egyházi megáldását stb.

 

5. Az utolsó, elsősorban spirituális egységet a keresztyéneket üldöző országokban, államokban, földalatti (szervezett vagy szervezetlen) közösségekben élők alkotják. Óvatos becslések szerint a hitükért durván üldözött keresztyének tömegét ma 100 millióra becsülik, s a jelzések szerint ez a szám folyamatosan növekszik. Ebbe a jelentős számú keresztyén tömegbe nem soroltam be azokat az (elsősorban) európai keresztyéneket, akik a politikai baloldal és a filozófiai liberalizmus által egyre nyíltabban gyakorolt (többféle formában jelentkező) diszkrimináció szenvedő alanyai. Köztudott, hogy egyre több szó esik napjainkban az európai keresztyénüldözésről.

A hitükért üldözött mártír keresztyének csoportját azonban nemcsak létszámuk miatt soroltam külön egységbe, hanem azért is, mert ma még nem tudhatjuk, hogy ezek, az első keresztyénekhez hasonló hitpróbát átélt emberek ill. gyülekezetek nem lesznek-e (vagy lettek máris!) az új, egyedül Krisztust szerető és (aláhúzással is kiemelem!)) Jézus Krisztusnak elkötelezett követői, és Krisztus dicsőséges visszajövetelét váró keresztyénség előhírnökei.

 

* * *

 

Ezt a rövid és vázlatos áttekintést azért készítettem, hogy végül feltegyem a kérdéseket:

– Amikor mi, biblikus hitvallású keresztyének – így a Biblia Szövetség is – nemet mondunk az ökumenikus mozgalom szorgalmazott egységtörekvéseire (amely nemet erősít bennünk a világvallások ökumenéje gondolat egyre gyakoribb emlegetése), van-e bármilyen más elképzelésünk a keresztyén egységről?

– Kikkel lehetünk mi egységben, és keressük-e az egységet? Létezik-e, vagy kell-e keresnünk valamiféle keresztyén (hogy némelyeket idézzek) „legkisebb közös többszöröst”, amit a biblikus egység alapjának tekinthetnénk?

– És: ha létezett, hol és mikor veszítette el a keresztyénség ezt az egységet?

– Ha a Biblia Szövetség teljességgel ignorálja az ökumenikus egységet, akkor nem fog-e beszűkülni, ezzel missziói dinamikájából veszíteni?

Fontos és sokakat érintő kérdések ezek!

 

A vázolt problémakörrel – úgy gondolom – azért is kell a BSZ-ben foglalkoznunk, mert mind lelkész, mind nem lelkész tagjaink között érezhető a bizonytalanság és az ismeret hiánya az ökumenével kapcsolatosan. Hiszen lelkészeink közül többen is fenntartás nélkül gyakorolják az ökumenikus közösséget római katolikus, ortodox, pünkösdi vagy rajongó karizmatikus papokkal, főpapokkal, szolgálókkal, közösségekkel. Amikor egymás templomában, gyülekezeti épületében rendezvényeken szolgálnak, talán nem is sejtik, hogy ezzel akaratlanul is, de megerősítik az egyszerű egyháztagokat abban a gonosz szóbeszédben, hogy a reformáció idején az egyházszakadással mély seb keletkezett az egyház testén, amit néhány forrófejű reformátor ejtett. A magyar gályarabok, majd később a börtönök kamráiban halálra kínzott, vagy nyilvánosan, máglyán megégetett hittestvéreink pedig, vallási rugalmatlanságuknak, fafejűségüknek köszönhetik sorsukat. És az ökumenével majd most ők begyógyítják ezt a sebet – gondolják és terjesztik egyesek.

A magam részéről meg vagyok arról győződve, hogy a keresztyén egység kiindulópontja semmiképpen nem lehet a sokak által gyakran emlegetett szeretet. Az egység alapja csak az a hit lehet („egy a hit”, Ef 4,4), aminek fundamentuma a Biblia, a sola et tota scriptura (egyedül a Biblia és a Biblia minden egyes része). Az a Biblia, amelynek centruma, szíve és értelmezési elve a solus Christus, sola gratia, sola fide és soli Deo gloria! (Egyedül a Krisztus, csak kegyelem és hit által, és minden dicsőség mindenekben Istené!). Ezek az évszázados elvek ötvözik és határozzák meg az egység alapját képező közös hit tartalmát, de bibliaértelmezésünket is.

Tehát bármilyen egyházzal vagy evangéliumi közösséggel a testvéri egység vállalásának vagy meghiúsulásának a lehetőségét részünkről az dönti el, hogy az egységre törekvők vallják-e az öt sola-t, mint a közös hit alapját, vagy az egység feltételeként meghatároznak még más sola-kat is.

Dr. Sípos Ete Álmos / Tápiószele

(A tanulmány a Biblia Szövetség szakkonferenciáin vitaindító előadásként is elhangzott.)