Ne engedj el! (Never Let Me Go)

Soha nem fogod elfelejteni. Ha először, úgy érzed, hidegen hagy a történet, ez az érzés nem fog sokáig tartani, mert letaglóz a felismerés, valami egészen különlegeset látsz. Miért ajánlom, hogy megnézz, egy olyan filmet, amitől nehezebben veszel majd levegőt? Mert kevésszer adatik meg, hogy a felvetett sors-kérdéseket ilyen zseniális rendezői munka és kiváló színészi alakítás nyomán gondold végig.

Mitől lesz ember az ember? Kié az életed? Mit jelent az emberi élet szentsége? Kinek van hatalma életet adni és elvenni? Hogyan tudjuk meghatározni, mi a lélek? Mikor egyezhetünk bele, hogy egy értünk meghozott áldozat a másiknak folyamatos szenvedést okozzon?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatnak majd, ha kigyulladnak a lámpák és a vásznon a szereplők és a közreműködők neveit olvasod.

2010-ben a London Filmfesztivál ennek a meghökkentő filmnek a képsoraival nyitott, amely most végre hozzánk is megérkezett. Általában az a bölcsesség járja, hogy a filmre vitt regények közül, mindig a regény kerül ki győztesen, de azért néha ennek éppen az ellenkezője igaz. Kazuo Ishiguro 2005-ben született regényéből készült szívszaggató történet ezt a bravúrt tökéletes sikerrel hajtotta végre.

A film rendezője, Mark Romanek (Sötétkamra), intelligensen és mélységes együttérzéssel vitte vászonra a végsőkig leegyszerűsített történetet, és kizárólag a regény központi, megdöbbentő etikai kérdésére összpontosított. A kiválasztott földrajzi környezettel, Adam Kimmel operatőri munkájának köszönhetően, tökéletesen összhangban áll a film komor hangvétele, a jelenetek és párbeszédek meghittsége és Ishiguro illedelmesen szűkszavú prózája.

A Ne engedj el!, ha úgy tetszik, „alternatív történelem”, amely arra keres választ „mi lett volna ha” a közelmúltban, mondjuk a 70-es években, tudományos áttörés következett volna be, amely forradalmasítja a gyógyszer- és orvostudományt és sikerül évtizedekkel meghosszabbítani az emberi életet, így az emberek akár 100 évig is élhetnének. A film bár műfaját tekintve sci-fi, sajátságos módon a múltban játszódik. A történet 1978-ban indul, az 1990-es években ér véget és ettől még sokkal inkább érezzük az események súlyát.

Kathy, Ruth és Tommy Hailshamba járnak: elegáns, bentlakásos angol iskola, keménykezű igazgatónővel, Miss Emilyvel. Napi időbeosztásuk, játékaik és csínytevéseik olyanok mint bármelyik iskolásé, de valahogy mégsem. Az iskolai énekek az önfeláldozásról szólnak, de meg sem említik Isten nevét. A gyerekek között rettenetes történetek keringenek azokról, akik valaha kiléptek az iskolát körülvevő kerítésen túli világba. A gyerekek és a néző is az újonnan érkező tanártól Miss Lucytől értesül először arról, hogy minden esemény azért történik, a diákoknak azért kell egészségesen élniük, hogy felkészítsék őket egyetlen célra, mert mindannyian egy kísérlet résztvevői. A film nem a megdöbbentő csavarokra épít, hanem a fokozatosan adagolt felfedezésre. Néző és szereplő együtt találja magát szembe a megváltoztathatatlan ténnyel, hogy milyen különleges szerepre szánták a gyerekeket. Minél inkább megértjük a helyzetüket, annál inkább megfagy ereinkben a vér. Az ilyen történet összetöri az ember szívét.

A film három fejezetből áll, a Hailshamban eltöltött gyerekkorból, majd előreugrik időben Kathy, Ruth és Tommy tinédzser éveire, amelyet a bentlakásos iskola falain kívül töltenek egy speciális faluban, az 1980-as években, és végül az 1990-es években látjuk őket újra viszont, amikor érzelmi kapcsolataik forgatagában elkezdik megkérdőjelezni az eléjük kitűzött célt, amelyet életük értelmeként határoztak meg számukra.

Gyermektől fiatal felnőtt korukig követjük a főhősök sorsát, akiknek nincs lehetőségük a választásra sem a szerelemben, sem semmi másban. Végzetüket meghatározta egy társadalom, amely feláldozza őket a saját szilopszista lételméletének kiszolgálására. Egyikük sem lázad, de a fájdalom kifejezésére csak Tommy képes. A film végén életük fájdalmas paradoxonát Kathy fogalmazza meg: „Hát nem azért születtünk meg mindannyian, hogy meghaljunk?” Mindazok, akiket Kathy és a többiek megmentenek, szintén meghalnak egy nap. Akkor mire is használjuk azt a rövid időt, ami itt a földön a rendelkezésünkre áll? Mit jelent az, hogy emberek vagyunk?

Vajon az az élet célja, hogy megakadályozzuk a halált? Vagy van ennél magasabb rendű cél, ami miatt élünk, van olyan felsőbb hatalom, aki irányit, aki megmagyarázza a létünket?

A darab legérdekesebb motívuma éppen az eseményeket körülvevő titokzatosság, amely lassan lepleződik le a néző előtt, ezért minél kevesebbet mondok el a történetből, annál jobban fogod élvezni a filmet. Legjobb, ha nem nézel utána, hogy mi a film vége, és úgy váltasz jegyet a mozira.

A film egyik legnagyobb erőssége, hogy szinte időtlen. Lehet, hogy mindez már elmúlt, de lehet, hogy még csak most kezdődik.

Aki látta Ishiguro másik remekművéből, a Napok romjaiból 1993-ban készült nagysikerű filmet Emma Thompson és Anthony Hopkins főszereplésével, nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy az írót az elszalasztott lehetőségek tragikus következményei foglalkoztatták egy életen át.

Nem véletlenül kapott 16 éven felülieknek szóló besorolást, mert a film egyértelműen felnőtteknek való, hiszen olyan fiatalabbakat megzavaró, nehéz gondolatot hordoz, amelyet gyerekfejjel nem lehet megválaszolni. Fiatal felnőttek között azonban, vagy családon belül nagyon jó beszélgetésekre adhat lehetőséget.

 

Ne engedj el! (Never Let Me Go)   Hazai bemutató: 2011. május 26.   színes, feliratos, angol-amerikai filmdráma, 103 perc, 2010 rendező: Mark Romanek író: Kazuo Ishiguro forgatókönyvíró: Alex Garland zeneszerző: Rachel Portman operatőr: Adam Kimmel producer: Alex Garland, Andrew Macdonald vágó: Barney Pilling   Szereplők: Carey Mulligan (Kathy) Keira Knightley (Ruth) Andrew Garfield (Tommy) Charlotte Rampling (Miss Emily) Sally Hawkins (Miss Lucy) Izzy Meikle-Small (fiatal Kathy) Charlie Rowe (fiatal Tommy) Ella Purnell (fiatal Ruth) Kate Bowes Renna (Miss Geraldine) Hannah Sharp (Amanda)

 

Weberné Zsikai Mária / Budapest