Szereted a kritikus embereket? Én ki nem állhatom, ha valakinek folyton van valami megjegyzése, rögtön mindent jobban tud. Azért nem szeretem, mert előfordul, hogy magam is ilyen vagyok.
Máris kész a konfliktus, oda a szeretet. A lelki életed pedig abban mutatkozik meg leginkább: hogyan szereted Istent, és jössz ki az emberekkel. Mindez persze mindaddig nagyon jól hangzik, amíg össze nem kerülsz a családoddal, vagy azzal a bizonyos „nehéz ember”-rel. És akkor rögtön felbukkan a kritika, és kész a kívánságlista: „Bárcsak jobban támogatnának a barátaim, bárcsak jobban megértene a férjem ebben a dologban, bárcsak elismernék már végre az értékeimet, bárcsak ne lennének annyira pletykásak! Bárcsak ők jobban viselkednének!” De Pál apostol a fájó pontunkra tapint, és azt mondja, nem érted a helyzetet. Csak rájuk akarod kenni a felelőséget, mivel ez a dolog nem róluk szól, hanem rólad. Nem tudod megváltoztatni szüleidet, testvéred házastársát, kollégáidat, szomszédidat. Egyetlen dolgot tudsz megváltoztatni, a saját reakcióidat.
„Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál, és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” (Fil 2, 3-4) A „nézze” szó annyit jelent, mint kikutatni, kikémlelni. Vizsgáld meg, hogyan nézhetnéd más hasznát a magadé helyett! Mennyi időt is töltünk el azzal, hogy magunkat tartjuk egyedül fontosnak? Rettenetesen sokat. Belefáradunk, mégis kitartóan végezzük. Van azonban ennél rafináltabb változat is: folyamatosan fenntartani a látszatot, hogy mások hasznát keresem, de valójában csak a magamét. Ez az igazán kimerítő.
Ha magunkat toljuk előre, semmi nincs jelen az Isten dicsőségéből, egyszerűen csak sekélyesek vagyunk, mesterségesek, műanyagok. Tudjuk, leges legbelül, hogy valami nincs rendben, valami üresség vesz rajtunk erőt és a düh. Hiszen az emberek nem úgy viselkednek, ahogy elvárnánk. Bizonytalan vagyok, de magabiztosnak szeretnék tűnni. Senkik vagyunk, és ezt tudjuk, de úgy teszünk, mintha lennénk valakik. Akkor kerülök igazán szembe ezzel a kérdéssel, ha megkérdezem magamtól: Mikor a legnagyobb a kísértésem arra, hogy hazudjak? Ha nem látszom elég tájékozottnak. Mert azt akarom, hogy az emberek azt gondolják, okos vagyok, otthon vagyok a mindennapi élet dolgaiban, a kultúrában, a zenében, a film világában. Bizonytalan vagyok, de magabiztosnak akarok látszani. Ez a fajta üresség határozottan zavaró. Valamit kezdeni kell vele. Vagy karrierista leszek, vagy belemenekülök valamibe, vagy, amit legtöbben teszünk, engedjük, hogy ez az érzés szétterjedjen a kapcsolatainkban. Embereket teszek Isten helyébe. Ezért vagyok haragos és kritikus, ezért idegesítenek az emberek, mert nem úgy viselkednek, mint Isten, sőt engem sem kezelnek úgy, mintha Isten volnék.
Hogyan jutok ki ebből? Másokat különbnek tartván magamnál.
Weberné Zsikai Mária / Budapest
„Semmit ne tegyetek önzésből…” (Fil 2,3)
