(Filmszemle az Oscar-díj átadás előtt)

Hamarosan újra átadják a filmipar legrangosabb elismerését, az Oscar-díjat. A szokásokhoz híven, már az év elejétől megindultak a találgatások, vajon kik nyerik az idén az arany szobrocskát.

A most 83. alkalommal megrendezésre kerülő gálára február 27-én kerül sor, immár hagyományosan a hollywoodi Kodak Színházban.

A következő hetekben igyekszünk olvasóinknak az Oscar várományos filmek közül minél többet bemutatni, hogy mindenkinek legyen ideje eldönteni melyikre érdemes jegyet váltania.  Az alkotások legnagyobb része várhatóan február hónapban kerül a hazai mozikba.

A legesélyesebb sokak kedvence, A közösségi háló, David Fincher rendezésében, Aaron Sorkin forgatókönyvével, a főszerepben Jesse Eisenberggel. A filmet tavaly november óta nagy sikerrel játszák a hazai mozik is és honlapunkon már írtunk róla részletes ismertetést. Esélyeit növeli, hogy az amerikai Filmkritikusok Országos Társasága (NSFC) a tavalyi év legjobb filmjének választotta. A Golden Globe (Arany Glóbusz)  idei díjkiosztó gáláján, január 16-án pedig minden fontosabb díjat elvitt.

A másik befutónak a hazánkban 2011. február 11-én mozikba kerülő

* * *

A félszemű (True Grit)

című western filmet tartják, amely a zseniális Cohen-testvérek legújabb alkotása. A négyszeres Oscar- díjjal jutalmazott „Nem vénnek való vidék” című, mondhatni tökéletes filmjük óta (tényleg csak 18 éven felülieknek ajánljuk), sok mindent elnézünk a Cohen-testvéreknek. Még azt is, hogy westernjüket sokszor ragadja magával a melankólia lassú árja.
A félszemű nehezen kúszott fel a filmek népszerűségi listáján, de végül a bemutatót követő 3. héten az előzetes becslések szerint 15 millió dolláros (3 milliárd forintos) jegybevétellel vette át a vezetését. A film eddigi összbevétele már átlépte a százmillió dolláros álomhatárt is: a 90-es évek óta nem volt rá példa, hogy egy western százmilliónál többet érjen el az észak-amerikai filmpiacon.

Az élet nem fair. Legalábbis addig biztosan nem lesz az, amíg a film főszereplője, a tornádó erejű Mattie Ross (Hailee Steinfeld briliáns első szerepe) kézébe nem veszi a dolgokat, hogy igazságot szolgáltasson.

A történet egyszerű. A talpraesett 14 éves farmerlány Mattie Ross, a film elején eldönti, rendbe teszi apja dolgait, akit egy Tom Chaney (Josh Brolin) nevű ember gyilkolt meg a szomszéd városban és ez a gonosztevő mellesleg még apja munkaadója is volt. Chaney a bűntény elkövetése után elszökött, majd csatlakozott a hasonló törvényen kívüliekhez, köztük a rosszhírű Ned Pepperhez.
Mattie előtt világos, apja haláláért nem tud egyedül igazságot szolgáltatni (jófajta keresztyén nevelést kapott lány lévén a bibliai igazságszolgáltatáshoz hasonlóan akar apjának elégtételt szerezni), bár a film első jelenetének frappáns párbeszédei semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy Mattie esze és szíve a helyén van. A legkegyetlenebb alakot választja ki a feladatra, Rooster Cogburnt (Jeff Bridges), hogy a végrehajtásban segítségére legyen. Miután Mattie nagy nehezen alkut köt a wishky kedvelő Cogburnnel, a kiváló céllövő texasi tehenészlegény LaBoeuf (Matt Damon) is színre lép, szintén Chaneyt üldözi pénzjutalom fejében: egy texasi szenátor meggyilkolása miatt eredt a gyilkos nyomába.

Figyelem! A filmben váratlan, rendkívül erőszakos jelenetek is előfordulnak.
Meglepő trió indul útnak, hogy felejthetetlen kalandokba keveredjen. Bár a szavak szintjén szüntelenül párbajoznak egymással, a lövések csak később dördülnek el, és ettől válik a történek egészen érdekessé. Az „igazságszolgáltatásért” azonban mindenkinek „fizenie” kell – még az elszánt Mattie-nek is.

„A félszemű”, Charles Portis 1968-ban készült, ugyanilyen című novellájának második feldolgozása. Az első megfilmesített változat főszereplője 1969-ben John Wayne volt, aki egyetlen Oscar-díját éppen ennek a szerepnek köszönhette. A rendezők olyan hűen követték a novella eredeti szövegét, amennyire csak lehetséges. Szó szerint átvették a könyv párbeszédeinek nagy részét, ami ebben a filmben különösen fontos, hiszen először minden a szócsatákban dől el.
Jeff Bridges Cogburnje sötétebb és emberibb, mint nagy elődjéé, John Wayne-é. Bridges nagyszerűen formálta át a szerepet a maga képére. Várhatóan Oscar-jelölést kap érte.

A film első képkockája egy bibliai idézet: „Futnak a bűnösök, ha nem üldözik is őket, de az igazak biztosnak érzik magukat, mint egy oroszlán.” (Példabeszédek 28,1) Az egész alkotást egyfajta Ótestamentumi levegő lengi körül, a film zenéje is zsoltárok dallamait eleveníti fel. A hősök Isten kegyelméről és irgalmáról beszélnek, közben a vásznon igazi bosszú bontakozik ki. A film egyik kulcsjelenetében a narrátor mondja: Mindenért fizetned kell ebben a világban. Nincs ingyen semmi, csak az Isten kegyelme.  

A kulcsfigurák ugyan erkölcsileg hősnek tartják magukat, mégis a filmből szomorú, önelégült közöny árad. Az üzenet kemény: Nincs számunkra kegyelem ezen a földön, sem ideiglenes, sem örökkévaló. Rá vagyunk kényszerülve, Mattiehez hasonlóan, hogy saját kezünkbe vegyük a sorsunkat. Még az igazságszolgáltatás sem az igazi, pedig ez a film központi témája. Mattie apja pisztolyát hordja magánál egy lisztes tarsolyban. „Ezzel fogom megölni Tom Chaneyt!” – mondja Mattie, és közben a néző számára világossá válik, hogy itt nyilvánvalóan nem igazságszolgáltatásról, hanem bosszúvágyról van szó. Mivel több bibliai idézet hangzik el a film során a Cohen testvérek akár a Róma 12,19-et is idézhették volna: „Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – így szól az Úr.”

A film vége egyszerre lenyűgöző és hihetetlenül elkeserítő. Mi történik Chaneyvel? – már nem is érdekes. Meghal vagy életben marad? – sosem derül ki.  Mi számít hát ezek után?  A képkockák egy olyan világba vezetnek bennünket, ahol az ártatlanok szenvednek, és küzdenek, anélkül, hogy ennek bármi értelme is lenne. Nincs igazi végkifejlet, nincs valós feszültség feloldás (katarzis), Mattie-t és Roostert mindössze az események sodorják magukkal.

A film eredeti címének (True Grit) pontos magyar fordítása: Igazi jellem. Ennek keresése lehet az élet mozgatórugója, hajthat bennünket előre, lépésről lépésre, még ha véresen, áldozatok árán is. Kérdés, hogy megtaláljuk-e? Igazi jellemmé tudunk-e válni az élet harcaiban?

Natalie Portman az idei Golden Globe (Arany Glóbusz) díjkiosztón Beverly Hills-ben megkapta a film főszerepében nyújtott egészen rendkívüli teljesítményé-ért a legjobb női alakítás díját, amit nagyon megérde-melt. Mivel a bennfentesek szerint a Golden Globe egyben az Oscar előszobája is, Portman nagy reményekkel vonulhat majd végig február 27-én a Kodak Színház vörös szőnyegén.
Alig került a pszicho-thrillerből horrorfilmbe átcsapó alkotás a mozikba, máris megosztotta a kritikusokat és a közönséget.
Magam is bizonytalanul fogtam az ismertető megírásához, mert a hibátlan színészi teljesítmény ellenére a film csak nagyon kevesek számára nézhető! Mégis tudnunk kell róla, mert a hazai mozik is hamarosan műsorukra tűzik – Portman teljesítménye és a rendező elismertsége miatt jelentős sajtóvisszhang várható.

Mielőtt tovább lépnénk, álljon itt egy komoly figyelmeztetés:  
Figyelem! Az alkotás nem klasszikus balett film. Csak azoknak a felnőtteknek ajánljuk, akik képesek feldolgozni a véres jelentek látványát, bizarr, öntudatlan öncsonkítások, hallucinációk ábrázolását. A filmben szereplő leszbikus jelenetek sokakban feldolgozhatatlan nyomokat hagyhatnak! A színészi játék briliáns, de morális tartalma a keresztyén értékrenddel össze nem egyeztethető.

A „Pi” elkészítése óta, Darren Aronofsky rendező filmkísérleteinek egész sorát nézhette végig a nagyközönség, beleértve tavalyi sikerfilmjét „A pankrátor”-t, amely az alkotó szándéka szerint testvérpárja a Fekete hattyúnak. A pankrátorban egy férfi küzdelmét nézhetjük végig, ahogy saját testét felhasználja álmai megvalósítására. A Fekete hattyúban egy nő teszi ugyanezt. Aronofsky egyetlen filmje sem könnyű falat. A „Rekviem egy álomért”, vagy „A forrás képsorai” mély nyomot hagynak a nézőben és az ilyen hatástól alig lehet megszabadulni. Ez a filmrendező távolról sem látja rózsaszínben a világot.
Nem számíthatunk másra a „Fekete hattyú” esetében sem, melynek hallucinációi olyanok, mint egy bizonytalan utazás képei valami barlang közepe felé, amely egyre szűkebb és egyre sötétebb.
A Fekete hattyú színfalak mögött játszódó drámaként indul a női ambíciókról, a sikerességről, amely ebben a filmben perverz eredményre vezet. Nina Sayers (Natalie Portman) megszállottan tökéletesíti tánctechnikáját egy balett társulatnál New Yorkban, amikor végre reflektorfénybe kerülhet Csajkovszkij klasszikusának, A hattyúk tavának közelgő bemutatóján.

A manipulatív színházigazgató Thomas Leroy (Vincent Cassel) nagyon jól felismeri, hogy Nina rendelkezik mindazzal az ártatlansággal, önfegyelemmel, ami a Fehér hattyú szerepének eltáncolásához szükséges. Mégis azt követeli tőle, hogyha a főszerepet meg akarja kapni, el kell tudni táncolnia a szenvedélyes, a fékezhetetlen, a fegyelmezetlen Fekete hattyút is. Leroy szerint Nina bűntudat köré csavarodott lelkiismerettel nem lesz képes megfelelni a szerep elvárásainak. Nehéz lenne nem egyetérteni vele: Nina suttogó hangja, elkényeztetett élete, lányát teljes függőségben tartó, mindenbe beleszóló anyja, Erica (Barbara Hershey) és szexuális naivitása a balett igazgatót igazolják. Nina egy gyereklány, bár korát tekintve legalább 28 éves. Tovább nehezíti Nina helyzetét, hogy egy impulzív, a tetoválását is kihívóan viselő lány Lily (Mila Kunis) éppen ekkor csatlakozik a társulathoz. Mindez Nina becsületes, ám sérült lelkének valóságos rémálmot jelent.

Darren Aronofky, Mark Heyman forgatókönyvéből dolgozva, felsorakoztatja a balett filmek összes klasszikus elemét, a gyönyörű ruhákat, a lírai jeleneteket, a folyamatos gyakorlást, a versengést, és mindezt irgalom nélkül horrorba fordítja.
A szörnyűség növekszik, ahogy Nina belső élete lassan megtébolyodik. Miközben Csajkovszkij Hattyúk tavának zenéjére a balerinák – maguk mögött hagyva az élsportolók edzéstervét meghazuttoló hihetetlen mennyiségű gyakorlást – úgy táncolják el a különböző figurákat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az előttünk pergő filmkockák tanulsága szerint, mindez ugyanakkor a szinte visszafordíthatatlan nárcizmus világa is, amit a filmrendező a sok-sok tükör jelenlétével még tovább hangsúlyoz. Lehet, hogy Nina szerelmes saját tükörképébe, de képtelen elfogadni önmagát. Már a film legelején Leroy meggyőzi Ninát, hogy addig soha nem lesz belőle nagy táncos, amíg szexuálisan fel nem szabadítja magát.
A film ezután túl egyszerűen rágja a néző szájába a sugallni kívánt torz üzenetet és emiatt az eredmény elég kétséges lesz: a mondanivaló teljesen ellaposodik. A női főszereplő (Natalie Portman) mégis élete eddigi legjobb alakítását nyújtja, amit még a rendezői baklövés sem tud megtörni. Minden meghökkentő, sőt egyenesen félelmetes jelenetet tökéletesen ural. A filmben világosan kitapintható agyongyötört kapcsolata saját kialakulóban levő sötét erejével, melynek hihetetlenül bonyolult belső harcát három nőhöz való viszonyában ábrázolja a rendező: a társulatban frissen megjelenő Lily, majd a megkeseredett, idősödő balerina Beth (Winona Ryder) és különösképpen az anya (Erica) akinek túláradó, önző szeretete gyorsítja fel leginkább a lelkileg labilis Nina fekete hattyúvá válását. Miközben anya és lánya egyre elkeseredettebben vívják betegesen szoros kötödésükből következő halálos harcukat, a rózsaszín otthonból mérgező pokol lesz. Nina tökéletességre való törekvése lerombolja az ártatlanságát, aláássa épelméjűségét, és végül az életét követeli.

Weberné Zsikai Mária