Belépek az idősek otthonának ebédlőjébe. Az ott lakók éppen vacsoráznak. Nagy a csend, senki sem beszélget, némán esznek. Köszönök és mondom, hogy valakinek a vacsoráját szeretném felvinni a szobájába. Néma csend. Az egyik idős hölgy rámutat egy tálcára, amelyen elkészítve várakozik az esti menü, azután suttogva rámutat a cukorra és citromlére, hogy ízesítsem meg vele a teát. Amikor kijövök az ebédlőből, további jó étvágyat kívánok, de válasz nincs…!
Elgondolkodom, mi ez a nagy némaság? Nincs már az idős embereknek semmi mondanivalójuk egymás számára? Nincsenek kikívánkozó gondolataik? Az öregség passzívitást is jelent és befelé fordulást? Mindegyikük kicsi világa egy zárt ország, és már senkit sem akarnak oda beengedni?
Sok kérdést vetett fel bennem az ottani tapasztalat. Úgy gondolnám, hogy egy idős ember tele van élményekkel, bölcs meglátásokkal, lelki üzenetekkel, és Isten gondoskodó szeretetének valóságával, és mivel őket itt naponta körülveszi az Isten Igéjének a légköre, milyen nagy lehetőséget kaptak arra, hogy felragyogjon a megkopott, töredező cserépedényben az igazi kincs, Jézus Krisztus személye, a Szentlélek által.
Benedek Csilla
„Áldott az a férfi…, akinek bizodalma az Úr; Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa… és nem fél, ha hőség következik, és levele zöld marad…” (Jer.17,8)
