A csendes héten azonos kiscsoportban voltam egy fiatal nővel. Gondterhelten ült, gyakran temette kezébe arcát. Később lelki gondozói beszélgetést kért; küzdött a szavakkal, a belsejét maró fájdalmakkal. Türelmesen vártam, mit akar az Úr velünk. Végül úgy döntött, nem mondja el nekem ugyanazokat a történeteket, amelyeket már számtalan pszichológusnak elmondott.
Elfogadtam döntését, ezért csak az Úr Jézus személyére vonatkozó néhány hitbeli kérdést tettem fel neki, amire egyszerű igennel és nemmel kellett válaszolnia. Ragyogó arccal vált el tőlem, azt mondta, még soha senki nem hallgatta meg így őt. Később megtudtam, hogy skizofréniában szenved. Kértem az Urat, hogy az értelmükben akadályoztatott betegeket is érje el, és tegye lehetővé, hogy felfogják az evangéliumot.
Nemrég felhívott, hogy konfirmálni fog, és szeretné, ha találkoznánk utána. Korábban érkeztem a számomra ismeretlen gyülekezeti házba. Nem voltam biztos, hogy már végetért-e az alkalom. Lófráltam az udvaron, a szakadó esőben, amikor a lelkészné kiszólt a házból: „Vizsgázik a kislánya?” Mivel csak két fiam van, ezért mosolyogva bólintottam. „Menjen csak be nyugodtan!” – biztatott.
Mire beértem a terembe, az én kislányom már túl volt a vizsgán, és kisírt szemekkel integetett vissza. Akkor eszembe jutott az, amit az Úr Jézus ígért a tanítványainak (Lásd a keretes idézetet!).
Dr. Klimó Hedvig / Budapest
Jézus: ”Bizony mondom nektek, senki sincs, aki elhagyta házát, fiútestvéreit, vagy nőtestvéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy szántóföldjeit énérettem és az evangéliumért, és ne kapna százannyit most ebben az időben, házakat, fiútestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt; a jövendő világban pedig örök életet.” (Mk 10,29-30)
