Egy embernek volt egy kedvenc kutyája, nagyon ragaszkodott hozzá. Történt egyszer, hogy el kellett utaznia, és kutyáját nem vihette magával. Úgy döntött, otthon hagyja, és megkéri szomszédjait, vigyázzanak a jószágra. Ahogy a lakás ajtaja becsukódott emberünk mögött, a skót juhásszal többé nem lehetett bírni. Folyamatos nyüszítéssel és vonyítással jelezte elégedetlenségét. A kutyát végül a TV elé ültették, és gazdájáról egy felvételt vetítettek le neki. Mire az ember visszatért, a kutyája már nyugodtan ült a szőnyegen, és mozdulatlanul nézte őt – a DVD-ről. Látszólag teljes volt a kutya öröme. Mivel nem mehetett gazdája után, és nem is lehetett vele, beérte ezzel a tökéletlen megoldással.

Látszólagos örömünkbe gyakran keveredik szomorúság, amikor reményeink beteljesülését emberektől, tapasztalatoktól, tárgyaktól várjuk. Várakozásunk már majdnem beteljesedik, de mégis tovább sóvárgunk.

Persze, szükségünk van arra, hogy a nehéz időkben segítséget, támogatás kapjunk másoktól. Az együtt szenvedés csodálatos dolog, mert összekapcsol valakivel. Közben megismered őt, akiről őszintén el tudod mondani: Igen, teljesen megértelek, mert én is ugyanezeken mentem keresztül! Mégis, előbb vagy utóbb rájövünk, hogy a másik nem tökéletesen ért bennünket.  Ekkor újra egyedül érezzük magunkat, hiszen eddig úgy gondoltuk, végre találtunk valakit, aki valóban megért bennünket.

Talán derengeni kezd, hogy senki nem érthet meg száz százalékig, mert mindent a saját személyes élettörténeteden keresztül dolgozol fel. Te nőttél fel a saját életedben, és érezted, amit éreztél, tapasztaltad meg, amit megtapasztaltál. Életem legnehezebb helyzetein emberek már nem segíthetnek át. Ott magamra maradok, és végre eljutok oda, hogy kettesben vagyok a „Gazdámmal”. Csak Jézus és én. Senki nem tud úgy a mélyére ásni dolgaimnak, mint ő. Lelki egészségem legnagyobb része ezen a ponton múlik.

Sok barátunkat, ismerősünket szabadíthatjuk fel a teher alól, hogy nem várjuk el tőlük, töltsék be számunkra Jézus szerepét. Nem várjuk már el tőlük, hogy olvassanak gondolatainkban és érzelmeinkben. Isten bensőségesen ismeri gondolatainkat, szívünket. Tudja és látja azt is, amikre mi már nem is emlékszünk. Ő kapcsolatokkal vesz körül bennünket. Testvéreket ad mellénk, hogy együtt haladjunk a hosszú úton, és megosszuk egymással tapasztalatainkat. A közösség Isten ajándéka. De lelkemnek csak Jézus tudja megadni, amire szüksége van.

Weberné Zsikai Mária / Budapest

„A szív ismeri a maga keserűségét, és örömébe sem avatkozhat idegen.” (Pld 14,10)