Erre a kifejezésre az interneten huszonkétezer találatot jelez a gépem – és ehhez még sok százezer, világhálót nem használó ember véleménye is csatlakozik: Nyakunkon a karácsony!
Egyáltalán nem méltó ez a vélekedés karácsony ünnepének szerzőjéhez, ugyanis, Atyánk, a karácsonyt nem fojtogatásnak szánta, hanem fellélegzésnek, megkönnyebbülésnek; tehát nem a nyakunkra, hanem a szívünkbe szánta.
Az ünnepet akkor érezzük a nyakunkon, ha nyakasok vagyunk. Nyakasságunk tünetei pedig ezek: azt gondoljuk, minden – megszelídítve: sok minden – rajtunk múlik. Kevésnek érezzük, amit Isten készített. Mivel a lecsupaszított karácsonyi történetet túl egyszerűnek, elcsépeltnek véljük, kényszert érzünk arra, hogy Isten kreativitását a sajátunkkal kiegészítsük, sőt: felülmúljuk. A betlehemi menü nem elég ízletes, az istálló díszei – ha voltak – nélkülöztek minden színharmóniát, ötletességet.
Az ajándék: természetesen, Jézus – ezáltal a legnagyobb. De akkor most mire rakjunk masnit? Jézus nem meglepetés, errefelé mindenki tud róla. Márpedig mi örömszerzés címen is szeretünk magunknak dicsőséget szerezni. Milyen bizsergető érzés, amikor azt a csomagot bontják, amit mi állítottunk össze, majd elmondhatjuk, mennyit talpaltunk utána, mire sikerült az utolsó darabot megkaparintanunk.
A karácsony előtti pánik-közeli érzésnek van keresztyén változata is. Ha nem is kürtöltetünk magunk előtt, azért bizalmasainknak elmondhatjuk, hogy rengeteg előmunkálattal jár egy tartalmas gyülekezeti karácsony megszervezése: számtalan látogatás és telefon, késő délutánba nyúló próbák! Majd éjszakánként készülés és az elmaradhatatlan fejtörés: Vajon mit felejtek majd el? Talán éppen ezért érezzük nyakunkon a karácsonyt, mert saját ötletességünket és saját áldozatvállalásunkat helyezzük középpontba. Pedig Isten embermentő ötletességét és áldozatvállalását lehetetlenség, de nem is dolgunk felülmúlni.
A mindenséget egyensúlyban tartó Isten talán még a mi ünnep előtti feladatsorunkat is meg tudná oldani? Ehhez viszont igyekeznünk kellene a fontossági sorrendet őrá bízni. Kérjük bátran, juttassa eszünkbe, ami a mi dolgunk! Adjon társat abban, amihez kevesek vagyunk! Engesztelje meg a sértődötteket, nyissa meg a begubódzottakat, és sokasítsa meg a keveset…
Még mindig, most is érzem a fojtogatást. Nehezen hiszem el, hogy a karácsonynak nem kell a nyakam köré fonódnia. Bízni szeretnék Isten rendezésében! Minden tekintetben. De most sietnem kell, kezdődik a próba…
Bálint Józsefné / Pécel
Biztatás az Úrba vetett bizalomra: „Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Péld 3,6)
