Meghatottan lépkedtem a 25-30 cm széles, járdával, úttesttel, füvesített parkkal azonos szintben lerakott bazaltköveken. A Berlint – világrendszereket, nemzetet, családokat – közel harminc évig szétválasztó fal nyomvonalát sok-sok kilométeren át követheti az érdeklődő turista a keskeny sáv mentén. Útitársaim kedélyesen somolyogtak meghatottságomon, de ők nem tudhatták azt, hogy itt, a Brandenburgi kapu előtti kopár terület korlátjánál (1975 nyarán) először kerülhettem legalább 100 méteres közelségbe az akkori szabad világgal. És arról sem tudtak, hogy – a hosszan kanyargó emlékköveken sétálva – gondolataim már évezredes távolságot jártak be.
Az Éden kerti bűneset következménye az, hogy az embert átjárhatatlan fal választja el teremtő Istenétől és embertársaitól. Minden történelmi és személyes tragédia csak ebből az emberi állapotból érthető és magyarázható. A berlini fal léte is.
Kétezer évvel ezelőtt ezt a hatalmas válaszfalat Jézus Krisztus áldozati halála lerombolta, azóta szabad az átjárás Isten és ember, ember és ember között. Minden személyes, családi és nemzeti megújulás a nagypénteki tragédia és a húsvéti feltámadás ismeretében érthető és magyarázható. A berlini fal leomlása is.
Akkor, azon a tavaszi napsütéses vasárnap délutánon, ott, a Spree folyó partjáig futó kövek mentén az isteni áldozat iránti hála töltötte be szívemet.
Dr. Mikolicz Gyula / Pécel
Jézus „ a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, lerontva a közbevetett válaszfalat; azzal, hogy testében megbékéltette az ellenségeskedést…” (Ef 2,11-22)
