Többünk szomorú tapasztalata, hogy ebben az évben – a Kálvin év dacára – az egész Európát, sőt a világot is gyökeresen átformáló reformáció alig nyer említést a magyarországi médiában, még kevésbé a mindennapi életben. Viszont annál több szó esik a halottak napjáról. A protestáns hívő embereknek meg kellene vizsgálniuk, hogy nem vették-e át kritikátlanul a világ és a holt vallások gyakorlatát. Elhunyt szeretteik emléke ápolásának természetesen helye van; de, vajon tudja-e, mit tesz az, aki gyertyát gyújt, mécsest állít a sírra, vagy az elhunytakért imádkozik? Akár azért teszi, hogy „az éjfélkor feljövő szellemeknek” világítson, akár az elhunytak lelki üdvéhez akar így hozzájárulni, mindenképpen pogány és ige-szerűtlen gyakorlatot követ.
Isten, figyelmünket a még köztünk lévő embertársaink felé irányítja, akiknek most még továbbadhatjuk békeajánlatát, a Jézus keresztjéről, váltságáról, bűnbocsánatáról szóló örömhírt. Ezért is volt számomra különösen szívet melengető történet az, amivel az elmúlt napokban találkoztam.
Valaki arra kérte lelkészét, hogy látogassa meg súlyosan beteg édesapját. Az idős ember örömmel fogadta a látogatót, és mindjárt fel is tárta azt, ami szívét nyomta: „Soha nem tudtam imádkozni, pedig érzem, hogy most erre volna a legnagyobb szükségem. Egyszer, fiatal koromban, azt hallottam, úgy kell imádkozni, hogy magam mellé képzelek egy széket, amin Jézus ül, és elmondom neki mindazt, ami a szívemen van. De ezt soha nem tettem meg.” „Akkor tegye meg most, még nem késő!” – bíztatta a lelkész, majd rövid beszélgetés, igeolvasás és imádság után távozott.
Néhány nap múlva az idős ember lánya apja halálhírével kopogtatott. „Békességben ment el?” – érdeklődött a lelkész. „Csendben elaludt, de egészen különös helyzetben találtunk rá. Előzőleg az ágyához húzta a karosszéket, és a fejét a támlájára hajtotta. Vajon mit jelenthet ez?” „A lehető legjobbat! – válaszolt a lelkész – Bárcsak mindannyian így mehetnénk el ebből a világból!”
Dr. Mikoliczné Virág / Pécel
Jézus Krisztus hívogatása: „… aki hozzám jön, azt semmiképpen nem taszítom el.” (Jn 6, 37)
