Résnyire nyílik az erfurti kolostor egyik cellájának ajtaja. Az ágostonos rend egykori lakója így emlékezik az ott töltött időre: „Szigorúan megtartottam a mindennapi imádsággyakorlatot. Ha sok dolgom volt, a kánoni imádságokat össze szoktam gyűjteni tizennégy napról…ezekkel a lapokkal teleszórtam a padlót. Ezután akár egy egész hetet, vagy három napot szakítottam magamnak, bezárkóztam a szobába, nem ettem, nem ittam, míg az egész padlót üresre nem imádkoztam. Végül egész negyedévnyi köteget gyűjtöttem össze, s e fölött olyan sokáig imádkoztam, hogy szinte halálos beteg lettem… Igen terhes munka volt ez, valóságos börtön és purgatórium, amelyben gyötrődtünk. De erről ti már mit sem tudtok.” (Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról)
Dehogynem, kedves Luther! – mondhatnánk. Az evangélium kifényesítésére, Krisztus uralmának helyreállítására odaszánt életű reformátor munkássága, vagy puszta jelenléte felkavaró volt. Nem csupán egyházi körökben, de a polgári élet számos területén hozott heves és helyeselhető változásokat. Közvetlensége, sajátos humora – „lutheri hilaritás” – egyszerű, egyénien fűszerezett stílusa naggyá teszi a Megváltót, és vonzóvá Jézus követését minden nemzedék számára.
Bár ne tudnánk semmit arról a gyötrődésről, amit megtérése előtt átélt cellájában! De amíg ember az ember – még ha hívő is -, észrevétlenül beszüremkedik életrendjébe a teljesítménykényszer. Meg lehet „keresztelni” a cselekedetekhez fűződő szoros viszonyunkat. Igét is találunk rá bőven! Csak ki kell ragadni, megfosztani környezetétől egy-egy mondatot, s az aranymondás máris vezércsillagként fénylik, tompítva annak a Jézusnak a fényét, aki mondta. Hány hívő gyötrődik a szüntelen imádság, a gyümölcstermés kötelezettsége, az önmegtagadás, én-temetgetés terhei alatt. Mindig kevésnek érzi, amit produkál, de ezt így fejezi ki: „Nem használ engem az Úr”.
Ráadásul mi nem csak saját padlónkat szórjuk tele végigmorzsolandó tennivalókkal, de szívesen csúsztatunk be a szomszéd cella ajtaján is olyan üzeneteket, amelyek megterhelik az ott lakót: Kevés vagy, nem így kell, jobban örül az Úr annak, ha… Jobb esetben csak azon görcsölünk, hogy ne legyünk görcsösek. Lelki relaxációs versenyben veszünk részt: ki tudja lazábban elengedni magát Isten tenyerén? Így válhat ez is teljesítménnyé.
Egyénenként kell visszatalálnunk Urunkhoz, egyenként átélni elfogadó szeretetét, és minden külső recepttel, jó tanács mellett, vagy ezekkel szemben ezt a kapcsolatot éltetni, stabilizálni.
Ja! De ez se váljon teljesítménnyé!
Bálintné Gyöngyi / Pécel
„Senki tőletek a győzelmi pálmát el ne vegye, aki alázatoskodásban és az angyalok tiszteletében tetszeleg…, test szerinti gondolkozással ok nélkül felfuvalkodik, és nem ragaszkodik a Főhöz…” (Kol 2,16-23)
