A Krisztus utáni első néhány évszázadban a gladiátorok vad üvöltése, az oroszlánok csontropogtató csámcsogása lett hitvalló életük nyeresége. Nérótól Diocletianusig számtalan császár, helytartó a legfőbb ellenséget bennük látta. Majd következett az ismeretlen évszázadokba vesző történelem, de újra nevesítve találkozunk velük a husziták, valdensek és reformátorok üldöztetésekor.
Az ellenreformációban messzire világító máglyák tüze mellett győzelmi tort ült felettük a római egyház; a magyar honban tizedeli őket még a török horda is; érseki és püspöki áldással pedig nyúzza a császári katonaság; az azt kísérő szabadságharcokban a hitből és hazaszeretetből vállalt önkénteségük teszi próbára életüket.
A 18-19. században a hivatalos protestáns egyházak részéről gúny és kiközösítés lett osztályrészük, majd a modern teológia felsőbbrendűsége tiporta sárba a Jézus Krisztusba vetett gyermeki hitet.
Különleges ellenségnek kijáró elbánásban részesítette őket mind a nemzeti, mind a szovjet/magyar szocializmus, és számtalan keresztyén hitvalló mártír neve lenne olvasható az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlások, de a gulyáskommunizmus talán soha fel nem állítandó emléktábláin is.
Bátor helytállásuk példa az októberi neves eseményekre emlékező hívő embereknek. Élettörténetük a bibliai Zsidókhoz írt levél hithősökről szóló fejezetének folytatása, s mi tudjuk, hogy a felsorolás folytatódni fog…
Ők megőriztettek hitük megtagadásától, méltóvá tette keresztyénségüket az Úr a mártírságra. Emlékük legyen áldott!
Dr. Mikolicz Gyula / Pécel
„Azért mi is, akiket a bizonyságok ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret. Nézzünk a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézus Krisztusra…” (Zsid 12,1-2)
