Megaláztatás és felemeltetés

Az 1848-49-es magyar szabadságharc végét jelentő világosi fegyverletétel után a császári udvar legnagyobb megtorlása a Batthyány Lajos miniszterelnöknek Pesten, 13 tábornoknak pedig Aradon való kivégzése volt. A szabadságért harcoló főtiszteket 1849. október 6-án, a bécsi forradalom első évfordulóján végezték ki: négyet közülük “kegyelemképpen” golyó által, kilencet pedig bitófán.

Október 6-án, a hajnali órákban sortűz elé vitték Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet, Schweidel Józsefet és Lázár Vilmost. Kiss Ernő az első sortűz után csak megsebesült, majd közvetlen közelről fejbe lőtték. A hagyomány szerint ő maga vezényelt tüzet kivégzőinek. A mindössze három hónapja házas Dessewffy dí­szes egyenruhában, fehér kesztyűben állt a sortűz elé. Schweidel egy kicsiny keresztet tartott kezében, amikor eldördült a sortűz.

A többieket lelkészek kí­sérték a vesztőhelyre reggel hat órakor, hogy köztörvényes bűnözők módjára, tiszti ruháiktól megfosztva a bitófán végezzék. Az első Poeltenberg Ernő volt, őt Török Ignác és Láhner György, majd Knézich Károly követték. Nagysándor József, aki előző nap még í­gy imádkozott: “Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett” – bátran állt a bitófa alá, Leiningen-Westerburg Károly, aki ragaszkodott, hogy tiszti ruhájában haljon meg, ezt mondta: “Odafenn igazságosabban í­télnek fölöttünk”.

Aulich Lajos hadügyminisztert, a legidősebbet, az utolsók közé hagyták. A szekéren hozott, lábtöréséből még fel nem épült Damjanich í­gy szólt: “Azt gondoltam, hogy utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatában”. Vécsey Károly némán nézte végig társai halálát. Neki már nem volt kitől búcsút vennie, ő Damjanich holttestéhez lépett, és bár nem szí­vlelték egymást, most megcsókolta a kezét.

A kivégzést követően az elí­télteket elrettentésül közszemlére tették ki, majd este az agyon lőtteket a sáncárokban, a felakasztottakat a vesztőhelyen temették el.

*

Megható, ahogyan az aradi vértanúk az utolsó óráikban magasra emelték Istent. Leverettek ugyan, de nem győzettek le.

Napjainkban annak a veszélye fenyeget, hogy nemcsak leverettek, hanem legyőzöttek is leszünk abban a hadjáratban, ami az egész világon folyik a keresztyének ellen. Hogy ne í­gy legyen, ahhoz Isten felemelése szükséges. Úgy, hogy őt látjuk, és őt láttatjuk meg mindenekben és mindenek felett. Őt magasztaljuk és őt dicsőí­tjük imáinkkal, cselekedeteinkkel, életünkkel, hogy azután Ady Endre szavaival mi is elmondhassuk: “Te voltál mindig mindenben minden.”

Margit István / Pécel

Péter apostol bí­ztatása: “A minden kegyelemnek Istene pedig, aki az ő örök dicsőségére hí­vott el titeket Krisztusban, miután rövid ideig szenvedtetek, ő maga fog teljessé, erőssé, szilárddá és állhatatossá tenni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. ímen.”
(1Pt 5,10-11)