Megaláztatás és felemeltetés
Az 1848-49-es magyar szabadságharc végét jelentő világosi fegyverletétel után a császári udvar legnagyobb megtorlása a Batthyány Lajos miniszterelnöknek Pesten, 13 tábornoknak pedig Aradon való kivégzése volt. A szabadságért harcoló főtiszteket 1849. október 6-án, a bécsi forradalom első évfordulóján végezték ki: négyet közülük “kegyelemképpen” golyó által, kilencet pedig bitófán.
Október 6-án, a hajnali órákban sortűz elé vitték Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet, Schweidel Józsefet és Lázár Vilmost. Kiss Ernő az első sortűz után csak megsebesült, majd közvetlen közelről fejbe lőtték. A hagyomány szerint ő maga vezényelt tüzet kivégzőinek. A mindössze három hónapja házas Dessewffy díszes egyenruhában, fehér kesztyűben állt a sortűz elé. Schweidel egy kicsiny keresztet tartott kezében, amikor eldördült a sortűz.
A többieket lelkészek kísérték a vesztőhelyre reggel hat órakor, hogy köztörvényes bűnözők módjára, tiszti ruháiktól megfosztva a bitófán végezzék. Az első Poeltenberg Ernő volt, őt Török Ignác és Láhner György, majd Knézich Károly követték. Nagysándor József, aki előző nap még így imádkozott: “Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett” – bátran állt a bitófa alá, Leiningen-Westerburg Károly, aki ragaszkodott, hogy tiszti ruhájában haljon meg, ezt mondta: “Odafenn igazságosabban ítélnek fölöttünk”.
Aulich Lajos hadügyminisztert, a legidősebbet, az utolsók közé hagyták. A szekéren hozott, lábtöréséből még fel nem épült Damjanich így szólt: “Azt gondoltam, hogy utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatában”. Vécsey Károly némán nézte végig társai halálát. Neki már nem volt kitől búcsút vennie, ő Damjanich holttestéhez lépett, és bár nem szívlelték egymást, most megcsókolta a kezét.
A kivégzést követően az elítélteket elrettentésül közszemlére tették ki, majd este az agyon lőtteket a sáncárokban, a felakasztottakat a vesztőhelyen temették el.
*
Megható, ahogyan az aradi vértanúk az utolsó óráikban magasra emelték Istent. Leverettek ugyan, de nem győzettek le.
Napjainkban annak a veszélye fenyeget, hogy nemcsak leverettek, hanem legyőzöttek is leszünk abban a hadjáratban, ami az egész világon folyik a keresztyének ellen. Hogy ne így legyen, ahhoz Isten felemelése szükséges. Úgy, hogy őt látjuk, és őt láttatjuk meg mindenekben és mindenek felett. Őt magasztaljuk és őt dicsőítjük imáinkkal, cselekedeteinkkel, életünkkel, hogy azután Ady Endre szavaival mi is elmondhassuk: “Te voltál mindig mindenben minden.”
Margit István / Pécel
Péter apostol bíztatása: “A minden kegyelemnek Istene pedig, aki az ő örök dicsőségére hívott el titeket Krisztusban, miután rövid ideig szenvedtetek, ő maga fog teljessé, erőssé, szilárddá és állhatatossá tenni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. ímen.”
(1Pt 5,10-11)