Az utóbbi időben mintha egyre több szomorú hírt hallanék testvérektől, ismerősöktől. Gyógyíthatatlan betegségről, reménytelenné vált családi kapcsolatokról, egzisztenciálisan kilátástalan élethelyzetekről. A bajok olykor annyira súlyosak, hogy az együttérzésen kívül szinte lehetetlen bármit is mondani. Vajon nem tűnik részvétlenségnek, ha ebben a helyzetben az Úr iránti bizalomra emlékeztetek, és arra, hogy őhozzá folyamodni sohasem hiábavaló? – tűnődöm. De azért is nehéz bíztatót mondani, mert a súlyos bajok, tragédiák láttán mi, magunk sem tudunk bízó lélekkel Jézusra tekinteni. És van, amikor úgy érezzük, hogy nem a szavaknak, hanem a fizikai vagy anyagi segítségnek lenne itt az ideje. Ugyanakkor a válságos helyzetben mindegyikünknek nélkülözhetetlen szüksége van a reményre. Ezért a legtöbb, amit ilyenkor bajba jutott társunkért tehetünk, hogy tekintetét, hitét az Úrra irányítjuk; várjon őtőle megoldást, könnyebbséget, békességet! De ez csak akkor nem fog kegyes beszédnek, kioktatásnak hatni, ha magunk is gyakoroljuk azt, hogy dolgainkat – kérdéseinket, csüggedéseinket, megszégyenüléseinket, félelmeinket, de örömeinket is – az Úr elé tárjuk.
Az tud hiteles lelki támaszt nyújtani, aki maga is ismeri a Szentlélek vigasztalását
Dr. Mikoliczné Virág / Pécel
Pál apostol hálás örvendezéséből:
„Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalmasság Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.”
(2Kor 1,3-4)
