Három átminősí­tett tűzoltókocsi viseli a „Szomjoltóság” feliratot, és tölti be e nemes feladatot – természetesen megrendelésre. A legénység látványosan és nagy erőkkel felszerelve vonul a helyszí­nre, ahol a szomjúságtól tikkadt áldozatjelöltek mentését végzi. Az italválaszték nem túl szí­nes, a hordók tartalma – egy kis férfiúi fantáziával – könnyen beazonosí­tható. A szomjoltóvá nemesí­tett tűzoltóautók ötlete elgondolkoztatott. A szomjúság valóban vészhelyzetet jelez. Nyaranta fontos figyelmeztetésként halljuk, hogy nem akkor kell inni, amikor szomjasak vagyunk. Bár még ilyenkor sem késő, de a szomjúságérzet már vészjelzés szervezetünk részéről. Addig kell folyadékot magunkhoz venni – sokszor csak keveset -, amí­g nem érezzük szomjasnak magunkat.

Létezik a szomjúságnál is veszélyesebb állapot: amikor az ember MÁR nem szomjas. Ez a kiszáradás jele. Ilyenkor csak a kórházi, infúziós kezelés jöhet számí­tásba az élet megmentésére.

„Aki abból a ví­zből iszik, amelyet én adok, az soha többé meg nem szomjazik” (Jn 4,14) – í­géri Jézus a samáriai asszonynak és mindnyájunknak. Miről lehet szó ebben a titokzatos í­géretben?

Bizonyosan nem arra az állapotra utal a Mester, amikor az ember a szomjúságérzet hiányába hal bele. Az Igét élő ví­zként fogyasztók megtanulják a rendszeres töltekezést, és vágynak rá. Nem várják meg, amí­g lelkük szomjasan nyüszí­t. Nem hanyagolják addig a Jézussal való közösséget, amí­g már nem is érzik hiányát. A csepegtető öntözés folyamatosan életben tart, mert állandó és megfelelő mértékű. Ezt a módszert kí­nálja a Mester, és ezt igényli az ember.

Vegyük komolyan a mennyei „Szomjoltóságot”, amelyet Isten Jézusban vonultatott fel! Ő nem kiált, nem lármáz – nem szirénázik -, nem bárpulthoz hí­vogat, hanem az örök élet vizét kí­nálja.

Bálintné Gyöngyi / Pécel

János apostol látomásából:
„És (az angyal) megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és az Isten és a Bárány trónjából ered.”
(Jel 22,1)