Szegénység a keresztyén gyülekezetekben

· 2008.12.01.

Hazánk lakosságának jelentős része küzd anyagi jellegű problémákkal. Kétségtelen, hogy a szegénység megjelent és egyre inkább jelen lesz közösségeinkben, gyülekezeteinkben is. Kell-e segítenünk az ilyen helyzetbe került hívő testvéreknek, rászoruló gyülekezeti tagoknak vagy a hozzánk forduló embereknek? – fogalmazódik meg sok emberben a kérdés. Tudjuk, hogy több gyülekezetben is működik szervezett gyülekezeti diakónia. Máshol azonban – nem feltétlenül az önzetlen keresztyéni szeretettől indíttatva, sokkal inkább a jelentős anyagi haszon reményében – szerveznek nyereségorientált szeretetszolgálati tevékenységet. Vagyis, a szeretetből fakadó diakónia csak álca, valójában a pénzhiány megoldására szolgáló erőfeszítés. Ennek, a nem szeretetből fakadó diakóniának egyetlen alternatívája az Úr iránti és a testvéri-felebaráti szeretetből fakadó szeretetszolgálat lehet, aminek mintáját a Szentírásban találjuk meg.

A segítségnyújtás bibliai irányelvei

Az apostolok behatóan foglalkoztak leveleikben az anyagi javak kérdéseivel. Rámutattak arra, hogy azokkal – mint Istentől származó ajándékokkal – jól kell sáfárkodniuk a hívőknek. Nemcsak megélhetésükre, hanem Isten ügyének támogatására, és a valóban rászoruló testvéreik segítésére használhatják. Ez utóbbira apostoli parancsot is kaptak (1).

Ez érthető is, hiszen az első keresztyén gyülekezeteket többnyire – bár nem kizárólag – szegény, sőt nincstelen hívők (pl. rabszolgák) alkották (2). Az újszövetségi levelek számos útmutatást tartalmaznak arra, hogy a hívők hogyan használják anyagi javaikat a rászorulók megsegítésére: jókedvvel; aszerint, amijük van; bőkezűen; szívesen (3). Az apostoli útmutatások komolyan vételét számos lelkesítő példa bizonyítja (4). A levelekben feltűnőek a gazdagabb hívőkhöz szóló figyelmeztetések (5). Természetesen, találunk olyan igehelyeket is, amelyek óvnak a lustaságtól, másokon való élősködéstől (6), a gazdagság utáni epekedéstől, a gazdagsággal való dicsekvéstől (7), a szegények hátrányos megkülönböztetésétől (8), ugyanakkor tanítanak a megelégedésre (9). Az egymás megsegítésére indító újtestamentumi kijelentések mögött világosan látszanak Istennek Izrael számára adott parancsai, ígéretei, valamint az ótestamentumi példák sokasága (10).

A segítségnyújtás indítékai

Vegyük számba, miként igyekeztek az apostolok buzdítani az anyagi segítségnyújtásra!

a) Először is, tanították Jézus visszajövetelét. Ezért a keresztyén egyházban eleven volt a Jézus közeli visszatérésébe vetett reménység. Hitték, hogy Jézus ismételt eljövetelével megvalósul majd Isten Országa is. Ezért az új világért szüntelenül esedeztek, megérkezésére pedig úgy készültek, mint annak leendő polgárai. Ehhez a készülődéshez hozzátartozott, hogy az eljövendő világ emberi-társadalmi viszonyaiból (szeretetközösség) igyekeztek valamit megvalósítani már a gyülekezetekben is. Mivel Isten Országában a szeretet uralkodik majd, ahol nem lesz gazdag és szegény, ezért a keresztyének kötelességüknek tartották, hogy szeretetből egymásról anyagilag gondot viseljenek, s anyagi javaik megosztásával is láthatóvá tegyék Isten eljövendő királyságának leendő viszonyait.

b) Az apostolok tanították az egyház egységét is, vagyis azt, hogy a hívő nép egy nagy, szeretetteljes családot alkot (11). Ők a mennyei Atya fogadott fiai és lányai, és ezért egymást „testvéreknek” szólíthatják. Tudták az ótestamentumból, hogy Atyjuk a szegények gondviselője (12), aki családja tagjait is az egymás iránti gondviselésre kötelezi. Ebben a nagy családban nem történhet az meg, hogy valamelyik családtag szűkölködik, amíg a másik „könyékig vájkál” a földi javakban. Ezért egyféle vagyonközösségre is törekedtek – mindezt testvérszeretetből és önkéntesen (13). „A szociális kötelezettségnek és a közösségben való létel örömének érzése az Egyházban addig soha nem tapasztalt erővé lett. Az, hogy ez az új társadalom, Istennek, s Krisztusnak családja, netovábbja minden boldogságnak.” (14)

c) Az apostolok világosan felismerték, hogy Jézus a világ és így az Egyház Feje! Következésképpen az első keresztyének Jézust, Úrnak vallották, őt tartották a földi Egyház urának, az Egyházat pedig a Krisztus testének (15), az új ég és föld új társadalmának – vagyis az új emberiségnek. Arra törekedtek, hogy az Egyházban, illetve ennek gyülekezeteiben Jézus akarata érvényesüljön mind a hit, mind a hétköznapok kérdéseiben, aki azt parancsolta, hogy a hívők szeressék Istent és felebarátaikat (16), és a felebaráti szeretetet igyekezzenek „cselekedetekre váltani” (például anyagi segítségnyújtással) (17). Emlékeztek arra, hogy Jézus határozottan figyelmeztetett, hogy az utolsó ítéletkor megvizsgálja majd, hogy követői miként bántak a körülöttük élő szegényekkel, elesettekkel, rabokkal, betegekkel, szűkölködőkkel (18). Ez is a jótettekre sarkallta őket.

d) Az apostoli tanításból kiolvashatjuk azt is, hogy a hívő ember megszentelődésének vannak szociális aspektusai, és a megszentelődés nem teljes a szociális kötelezettségek komolyan vétele nélkül (19). Ez a szemlélet éles ellentétben áll azzal a ma is divatos elképzeléssel, hogy a megszentelődés csak személyes kérdés, azaz magánügy. Az apostolok szerint az egyes hívő ember az Isten népének egyik tagja, aki ezért Isten Országának polgárai közé tartozik. Testvéreivel meg kell osztania lelki kincseit, valamint anyagi javait. Pál apostol egyenesen Jézus példájával bátorította testvéreit a nélkülözők, éhséggel sújtottak megsegítésére: „ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.” (20) Logikája szerint az Úr Jézus irántunk megnyilvánult szeretetének elfogadásával örök lelki kincsekkel gazdagodtunk meg. Ez azután arra kötelez bennünket, hogy földi javainkból, amelyek mulandók, lehetőségeink szerint adjunk azoknak a valóban rászorulóknak, akiket Isten éppen elénk hoz, és ezzel mintegy ránk bíz. Ezen túl, Pál, még – Jézus szavaira építve (21) – az Úr ígéretével is biztatott a rászorulók felkarolására: „A jókedvű adakozót szereti az Isten.” (22) Ezekből, a hívő embereknek szóló felszólításokból megérthetjük azt, hogy a rászorulók megsegítése megszentelődésünk kérdése is.

e) De az apostoli tanítás érinti az Egyház világban betöltött szerepét is. Ezért az első keresztyének tudták, hogy Isten, a látható Egyházzal mutatja be, hogy mi volt az eredeti célja az emberiséggel. Ti., hogy teremtményei gyakorlati módon szeressék őt és egymást. Ennek megjelenítését az Egyházra bízta. Akik az egyháztagok közül ezt megértették, azok hívatásuknak tartották, hogy a világ előtt beteljesítsék Istennek ezt a célját. H. Chadwick rámutatott arra, hogy milyen missziói erő rejlett abban a tényben, hogy a keresztyének nem csak az aréna, hanem a hétköznapi élet porondján – a hitetlenek számára látható, tapasztalható módon – is szerették egymást: „…a cselekvő szeretet a kereszténység sikerének talán legnyomósabb oka.” (23) Nyilvánvaló, hogy Jézus parancsainak betöltésével vált népe ebben a világban sóvá és világossággá, s nyert missziói erőt (24).

A segítségnyújtás egyháztörténeti példái

A Krisztus utáni első századok eseményei is azt jelzik, hogy a keresztyének igyekeztek komolyan venni az egymás megsegítésére vonatkozó parancsokat. Tertullianus egyházatya szerint: „Még ha van is valami közös pénzkészletünk, azt sem rugdosással szedtük össze istentiszteletünk számára. Közöttünk mindenki ad a hónap egyik napján, vagy amikor neki tetszik, egy kis összeget, de csak akkor, ha módja van rá. Nem kényszerítünk erre senkit, és mindenki tetszése szerint cselekszik. Ezek a pénzek a kegyesség zálogai. Nem evésekre, ivásokra, áldatlan lakmározásokra szolgálnak, hanem a szegények élelmezésére és eltemetésére, az apátlan, anyátlan szegény árvák, mozogni alig tudó, megvénhedt testvéreink számára éppúgy, mint a hajótöröttek, bányákba zártak, száműzöttek, vagy börtönben lévők támogatására, már amennyiben Istenért szenvednek, és vallásukhoz hűek maradnak.” (25)

Az első keresztyének még a nem keresztyéneket is segítették. Julianus apostata (Flavius Claudius Julianus, 331-363, római császár, aki a pogányság újbóli megerősítésére tett kísérletet, üldözte a keresztyéneket. Neki tulajdonítják a mondást: Győztél, Galileai!) írta: „ezek az istentelen galileánusok nemcsak a maguk szegényeit élelmezik, hanem a mieinket is, akikkel mi egyáltalában nem sokat törődünk.” (26) Az áldozatos testvérszeretet példája Fabiola, egy keresztyén nő, aki az első kórházat alapította és ápolta a legsúlyosabb betegeket is. Az első árvaházat szintén egy keresztyén nő, Anthusa alapította. (27) Eusebius, az ókori egyháztörténész írta a keresztyénekről: „A legtündöklőbb fényben tűntek fel a pogányok szemében akkor a keresztyének, mert ők voltak az egyedüliek, akik ilyen rettenetes betegségek közt szánalmat és emberies gondolkodást mutattak a tetteik által… összegyűjtötték az egész városból az éhezőket és kenyeret osztottak közöttük.” (28)

Nagy Vazul így intette a pénzközpontú gazdag hívőket: „Óh, ti, boldogtalanok! Ugyan minő választ tudtok majd adni a nagy Bírónak? Falaitok meztelenségét dísszel takarjátok, de az embert mezítelenül hagyjátok. Lovaitokat gazdag és drága sallanggal látjátok el, de megvetitek a rongyokban tengődő testvéreiteket. Engeditek, hogy a gabona csűreitekben rohadjon el, vagy, hogy férgek egyék meg, mégsem veszitek észre azokat, akiknek nincs kenyere. Gazdagságotokat halomba gyűjtitek, de nem adtok azoknak, akiket kimerít és elnyom a szükség. Azt meritek mondani: mi rosszat teszünk azzal, ha összehordjuk, ami a mienk? Én pedig kérdezlek titeket: mely dolgok azok, amiket magatoknak tartotok? Kitől kapjátok azokat?” (29)

Kétségtelen, hogyha a protestáns egyházakban ezek az igei tanítások folyamatosan elhangoztak volna, illetve a gyülekezetek ez irányú kötelezettségeiknek eleget tettek volna, akkor ezzel jelentős akadályt képezhettek volna a XIX. századi marxista ideológia elterjedésének. Karl Marx ugyanis helyesen ismerte fel, hogy a kapitalista társadalmi rendben a különböző keresztyén egyházak – akiknek ugyancsak hatalmas birtokaik voltak – hivatalosan mindig a társadalom felső – gazdagságukkal általában visszaélő – rétegei mellett álltak, s támogatásukkal igazolták azok haszonelvűségét, és az abból fakadó gátlástalan gőgöt és agresszivitást. Sajnos, akkor, a helyi gyülekezetek túlnyomó többségére egyáltalán nem volt jellemző a kiszolgáltatott, kifosztott és olykor valóban embertelen viszonyok közt élő, a napi megélhetéssel küszködő emberekkel való komoly törődés, azok misszionálása, megsegítése, személyükkel és problémájukkal való szolidaritás. Amit az egyházak, gyülekezetek – tisztelet az ettől eltérő próbálkozásoknak! – elmulasztottak, azt megtették a marxisták (és a szociáldemokraták): felhívták a figyelmet a dúsgazdagok visszaéléseire, és síkra szálltak a szegények, kifosztottak mellett, összefogásra sarkalltak azzal az ígérettel, hogy változtathatnak a fennálló renden, és megvalósíthatják – Isten és az egyházak nélkül – az új társadalmi rendet, ami a testvériségen, egyenlőségen és szabadságon alapszik. A marxista ideológia időközben ugyan csődbe jutott társadalmi szinten – vért, pusztulást, könnyeket, romokat hagyva maga után –, de mindig emlékezteti majd a keresztyéneket arra, hogy a Biblia szociális üzeneteit vegyék sokkal komolyabban.

Segítsen bennünket a mi urunk, Jézus, hogy a bibliai parancsok és a történeti példák hű követői lehessünk, engedve azoknak a biblikus motivációknak, amelyeket fentebb olvashattunk, s így dicsőítsük meg Isten nevét egyházközségeinkben, és ezzel a világban!

Sípos Ete Zoltán / Szeged

Jegyzetek:

  1. Rm 12,13; Gal 2,10; 6,2;
  2. 1Kor 1,26-29; Jak2,1-6;
  3. Mt 6,3; 2Kor 8,12; 9,7; 1Tim 6,17-19; Jak 2,2-4; 1Jn 3,16-17;
  4. Lk 8,3 (Lk 9,58); ApCsel 2,44-47; 4,34-37; 11,29; 20,35; 24,17; Rm 15,26; 16,1-2; 2Kor 8,2; Fil 4,16;
  5. 1Tim 6,17; Jak 1,9-10 (2,6.15-16; 5,4);
  6. 2Thessz 5,7-12;
  7. 1Tim 6,9-10;
  8. Jak 2,2-4;
  9. 1Tim 6,6-8; Fil 4,11-14;
  10. 2Móz 23,11; 5Móz 8,18; 15,12-14; 15,7; 26,12; 1Krón 29,12; Ruth 2,15; Jób 31,13-23; Zsolt 41,2; 82,3; Péld 11,25; 19,7.17; 21,23; 22,9; 25,21; Pred 5,18; Ézs 3,15; 8,6; 61,8; 32,8; 58,7.10; Ám 5,24; Mik 6,8;
  11. Jn 1,12; Gal 3,26-29;
  12. 1Sám 2,8; Zsolt 10,14; 35,10; Jer 20,13;
  13. ApCsel 4,32-37;
  14. Keeble S.: A Szentírás szociális tanításai (Budapest, 1928) 202. o.;
  15. Rm 12,4-5; 1Kor 12,13; 12,25-27;
  16. Mt 22,36-40; Jn 13,34-35;
  17. Mt 19,21; Lk 10,34; 12,33; 14,12;
  18. Mt 25,34-46;
  19. Hoekema A.: Saved by Grace (Eerdmans Publishing Company, Grand Rapids/Cambridge, U.K.1994) 230 o.;
  20. 2Kor 8,9;
  21. Lk 6,38;
  22. 2Kor 9,7;
  23. Chadwick H.: A korai egyház (Osiris Kiadó, Budapest 1999) 52. o.;
  24. Mt5,13-16;
  25. im. 203. o.
  26. im. 205. o.;
  27. Makay Miklós: Krisztus egyháza és a szociális kérdések (Országos Bethlen Szövetség Kiadása, Budapest, 1947) 35-36. o.
  28. In Keeble S.: A Szentírás szociális tanításai (Budapest, 1928) 205. o.;
  29. im: 212-213. o.

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XX. évfolyam, 2008. december)